A lengyel Cemetery of Scream neve nem ismeretlen a gothic műfaj szerelmesei előtt, igaz a hozzá kapcsolt élmények és benyomások eltérőek. A csapat Krakkóban alakult 1993-ban, s egy demó után két évvel később megjelent a Melancholy, dalainak nagy része a Sameone című demóról került fel rá. A Melancholy primitív zenei tudás ellenére is rengeteg értékes részletet tartogatott, gondolok itt az érdekes zenei ötletekre és a kellemes billentyűkre. A nótákban nem csak az angol, de a lengyel nyelv is képviseltette magát (s néhol a kiejtés volt igencsak lengyel szerű angol, haha). Egyszóval korántsem volt egy hibátlan lemez, de minden negatívumával együtt is egy korrekt gothic-death anyag volt, ami után várható lett volna a fejlődés… ami természetesen a három évvel rá megjelenő Deeppression igen csak nem hozott el; holott a tagság és vendégzenészek hada csak minimálisan változott – mégis egy erőtlen és unalmas semmi, ami bár depresszívnek depresszív volt, de ezenfelül vagy kívül értéktelen tucat kacat. Ezt a kudarcoz egy kislemez követte majd pedig a Prelude to a Sentimental Journey nagylemez 2000-ben, amin még mindig részben az eredeti felállás ténykedett, bár a Deeppression-nél erősebb, a Melancholy kreált mélységeit meg sem közelítette. Majd eltelt 6 év, és a hosszú kihagyás után a lecserélődött gárda egy érdekes és egyedi hangulatú The Event Horizon-tal állt elő, amiben már nyomát se hallani a kezdeteknek, de mégis volt benne valami magával ragadó, na jó, nem vitt valami messzire, de kétségtelenül értékelhetőbb volt (még ha radikálisan másabb is), mint az ezt megelőző produkciók. Akkoriban készítettem interjút velük egy másik web’zinek, és gyakorlatilag azt a választ kaptam, hogy visszafognak térni a gyökereikhez. Én ebben erősen kételkedtem, hiszen csak három tag van meg az eredeti felállásból, éppen ezért vártam nagyon az új lemezt.
Nos, ha a Frozen Images nem is a Melancholy témáit idézi fel egy az egyben, ettől függetlenül meglepő és korántsem várt dolgokkal álltak elő. Kezdjük azzak, hogy a gothic-death metál komponensei egész ügyesen keverednek itt a későbbi Paradise Lost, Creamtory, Katatonia, Cemetery, Tiamat és Moonspell féle műfaj kavalkáddal. A Frozen Images erőssége abban rejlik, hogy minden dal más és más komponensekből építkezik, így természetesen a végeredmény is más és más, nem is beszélve a nótákon belül is változó hangulatokról és folyamokról. A kezdő The Bridge Of Ashes egyértelműen Moonspell és késői Tiamat színeivel maszatolja össze hófehér arcát, míg a Bluebird mindezt a Katatonia felejtettő puderjével fedi, hogy aztán a Prince of the City’s Lights a korai Paradise Lost és késői Rotting Christ émelyítő mérgével moshassa le. Folytassam még? Na jó, annak ellenére, hogy értelme nincs (hiszen a hatások iszonyatosan erőteljesen érződnek) a Geisha Out of Dreams Candlemass és megint csak Moospell, a Million as One erősen Tiamat szerű, míg az In Your Blood Katatonia, a Sapphire Sun pedig egy instrumentális és folkos zakatoló vezeklés, amiben iszonyatosan érzősnek a post-klasszikus zenei samplerek. A Golden Lullaby az eddigi recept újrakeverése, ahogy a Cat’s Grin a második The Project Hate MCMXCIX korongra emlékeztet (egyesek még biztosan emlékeznek a durva és tökéletes hibridre; a Cyber Sonic Super Christ-re), mellesleg az ipari és népzenei jellegű sampleres megoldások a Frozen Images-en is fel-felbukkannak. A Black Flowers mintha csak Draconian Times a köszönne vissza a Paradise Lost-tól némi Moonspell fűszerrel megszórva (mellesleg nagyon egyedi hatást érnek el benne a tangóharmonikával). A Ritual Fire Dance pedig leginkább az Icon és Shades of God jellemzőit erőlteti, megint csak a (természetesen) Paradise Lost-tól, a Night in White Satin pedig részben Katatonia, részben pedig akár rádióban is leadható lírai pop-rock semmibe hullás… és ahogy Pistike rávilágított, a dalt a Moody Blues énekelte, s az 1967 nagy slágere volt ez a nóta, annak a feldolgozása.
Ha valakinek az jön le, hogy az új Cemetery of Scream egy maximálisan egyéniségektől mentes kompozíció, akkor megértem, de némi sarkítást kapott azért ám a dolog a tálalásomban, hiszen hatásokról beszélhetünk, nem egyértelmű lopásokról illetve minden dal több részből épül fel, s ahogy a bennük áramló színek és tónusok is változnak, úgy a zenébe is más és más részletek kerülnek a felszínre, súlyos és dallamos lépegetések a magány, keserűség, nyomor és halál pillérein, mélabús keringő, és a már haldokló mennyasszony TBC-s fátyla…
A lengyel művészek végre meg tanultak zenélni (egész virtuóz néhol a gitár játék pl.) s a tetten érhető hatások ellenére mégis csak visszanyúltak a gyökereikhez, de mindezt egy másik aspektusból tették és közben átkaroltak nagy neveket, hogy biztosabb lehessen az exhumálás. Rengeteg érzelemmel dolgoznak, ahogy a színek keverése sem csak a méregzöld és szürke, fekete között mozog, a tónusok szépen vezetett halvány ecsetvonásokkal piperköc képet alkotnak, ami egyszerre értékes műalkotás és giccs…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.