Nyolc év telt el a Mirage óta. Nyolc éve (egy EP-t leszámítva) nem hallatott magáról Svéd hon egyik legkiemelkedőbb power-doom csapata. Pedig az 1992-ben alakult banda karrierje a ’90-es években szépen szárba szökkent. A korai demos korszak által megalapozott hírük egyre csak dagadt. Jött ’96-ban a Tides, ’98-ban a Verdict of Prosperity, majd 2000-ben az életmű ékköve, a zseniális Mirage ami, már underground szinten is nagyobb kapukat döngetett az átlagnál. Sajnos a csapat saját, vagy önhibáján kívül nem tudta meglovagolni a megérdemelt sikert, ami a kiadóval történő szakításhoz és nyolcévnyi hallgatáshoz vezetett. Természetesen ez alatt a nyolc év alatt a kiadott anyagok fénye nem csorbult, értékük ma is kristálytiszta és elvitathatatlan, de a csapat neve durván kikopott az undergroundból. Lassan felcseperedett és csuklószorítót vett, a melegítőnacit, talpas zoknit bőrnadrágra és bakancsra cserélt egy fél generáció, mire elérkezett 2008 és vele a Carnage Carnival.
Igazából mit is várhat az ember egy elhivatott, zenéjét hitvallásának és életfilozófiájának tartó, a Black Sabbath doom-jában gyökerező csapattól, akiket messze nem legyintett meg a kábító és elkurvító siker szele? Ismét egy tökéletes alapvetést, egy doom kolosszust, tíz hibátlan szerzeménnyel, óriási harmóniákkal, lassú és középtempós szaggatásokkal, dark power galoppokkal és Stefan Berglund egy hangyányit sem kopott, tökéletesen egyedi vokáljával, agyba rögzülő refrénjeivel. Szerencsére a képlet a Mirage óta szemernyit sem változott, de hát miért is változtattak volna a srácok a nyerő formulán? Már a kezdő és címadó Carnage Carnival mindent felvonultat, ami annyira ellenállhatatlanná teszi ezt a Jag Panzer szikár power-heavy metalját a Candlemass, Solitude Aeturnus komor mélységével keverő elegáns és kifinomult zenét. Kristály tisztán zakatoló gitárok, szárnyaló verzék és a stílusra, annyira jellemző, magával ragadó refrének bizonyítják a csapat létjogosultságát az említett nagyok mellett. Szerencsére a konstans magas színvonal, a felépítettség és jó értelemben vett megszerkesztettség, a törődéssel és lelkiismeretesen összerakott számokba ismét egyedi varázslatot csempészett. Külön örömmel nyugtázható, hogy a fejlődés jegyében a srácok egyáltalán nem zavarták be magukat feleslegesen modernkedő útvesztőbe. Az egyetlen éppen hogy csak színesítő kis elektronikus, ipari betét a záró The Downfall tételben csak még inkább kiemeli az anyag hagyományőrző mivoltát, ami a klasszikus gitárszólókban, szerkezetekben és énektémákban csúcsosodik ki igazán. De persze aki azt hiszi, hogy ez az a hatásvadász, azonnal mérgező fajta zene, az messze áll az igazságtól. Komor, menetelő, hol merengő, hol gyomrozó szaggatásokkal teli szerzemények bizony nem hatnak elsőre. Időt kell adni ennek a zenének, hogy beérjen, ami aztán hosszú időre benn is tud ragadni a lejátszóban. Remélem, semmiképpen sem további nyolc évre, ami mondjuk a rövid távú sikerek legnagyobb ellenlábasa, viszont kétségtelenül a kultikus státusz elérésének egyik, akaratlan ösvénye tud lenni.
Nos a Memory Garden kult. csapat és kész. Gerincességük, kitartásuk és odaadásuk a stílus és a hívek iránt kivételes és dicséretes!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.