Sokáig gondolkodtam azon, hogy hogyan is lehetne legjobban megfogni a francia No Return zenéjét. Thrash-death oké. Tiszta lap. De valamit csak kellene bővebben is írni a ’89-ben alakult lassan veterán csapatról és a legfrissebb, immáron hetedik nagylemezéről. Húzzam le? Á, annyira messze nem rossz, sőt! Bőven elzörög, akárhányszor beteszem a lejátszóba. Magasztaljam? Emeljem ki az értékeit, ajánljam a thrash-death fanok figyelmébe? Annyira meg bőven nem jó, különleges, vagy kiemelkedő. Aztán nagy merengések közepette rájöttem arra, hogy mi a bajom az anyaggal. Attól függetlenül, hogy az ég egy adta világon semmi újat nem csinálnak, még bőven lehet egy „csak” kellemes anyagot összehozni, ami hellyel-közzel sikerült is.
Kiváló a hangzás, kellemesen, arányosan szól minden. Írhatnám, hogy a hagyományőrző thrash tempójú, sokszor inkább a death metal mezsgyéjén táncoló bombák, a magas technikai tudás és a közel húsz éves tapasztalat nem hazudtolja meg a csapatot. Kétségtelenül minőségi amit letesznek az asztalra, de valami hiányérzetem mindig van, ahogy visszaolvasgatom ezeket a sorokat. Nagy valószínűséggel ez a hiányérzet egy leheletnyi „ezt már tulajdonképpen ezerszer hallottuk” gondolatból és minden profizmus ellenére is kiütköző kiszámíthatóságból ered. Tekernek rendesen, egyik-másik tételben akadnak az átlag göröngyösségből kiemelkedő kapaszkodók is, amik segítségével közelebb húzhatja magát az ember a csúcson zöldellő kiismerés fájához. Ilyen üdítő pillanat például a Carnal Violence közepén megbújó leállás, a maga módján már slágeresnek is nevezhető énektémával, amit azonnal egy erősen Death jellegű váltás és minőségi szóló követ. És azt hiszem itt érdemes is egy pillanatra megállni. Lassan összeáll a kép, felvillan az a bizonyos fej felett lebegő villanykörte, hogy miért érzem hol közhelypuffogtatásnak, hol kimondottan jónak az anyagot. Ez bizony abból ered, hogy a csapat zenéjében megbújt egy nagy adag Chuck Schuldiner életérzés. Ezek a részek adják meg igazán a nagy tekerések, technikai fricskák közepette a jóleső bólogatós, húzós részek igazi ízességét. A The Right Course például a szaggatott kezdésével, azzal az iszonyatosan tipikus basszuslehúzással és Gene Hoglant idéző ride pörgetéssel, valamint a lúdbőrös belső részével, szólójával tagadhatatlanul az amcsi legendát idézi, már-már kicsit át is lépve a tűréshatárt. Sőt, továbbmenve a záró Out of Control kezdését és főtémáját hallgatva majdnem el is hagyta a számat a plágium szitokszó. Pedig a nyitó Manipulated Mind, vagy a kiemelkedőbb Rising még nem árulkodik ennyire erősen az egykori pályatársak hatásáról, sőt kimondottan marcona durvulásai inkább a lengyel death vonalat, kezdő harmóniái és szólói, pedig konkrétan a méregerős Totem nevű banda megoldásait idézik (vagy fordítva). A vokál sajnos nagyrészt egysíkú, egy hangon végig üvöltözött-hörgött monológ, borzasztóan kevés refrénszerű, vagy netán fülben megragadóbb kísérletekkel, ami nagyban hozzájárul az anyag teljes egészének összemosódásához.Szóval igazából az a baj ezzel, hogy egyszerűen nem maradnak meg a számok. A rövid, közel 38 perces lemezhossz ellenére is, mikor véget ér az anyag, csak ülök, mint aki elfelejtette bevenni a kavintont és azt sem tudja, hogy mi történt az elmúlt fél órában. Pedig még egyszer hangsúlyozom, nagyon minőségi munka ez, minden rendben van, csak kicsit markánsabbá, egymástól elkülönülőbbé kellene formálni a számokat. Vagy inkább a vokált, ami egyhangúságával átsejlő fátyolként telepedik a minőségi munkára, eltakarva az értékes zene fényét. Mindezek ellenére szerintem a stílus kedvelőinek így is ajánlott mű a Manipulated Mind.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
