Nem szeretném hosszúra nyújtani a Sólstafir kritikám, mert rengeteget lehetne róla írni, máskérdés hogy igazán érdemes-e, mert az a fajta muzsika áramlik az izlandi zenészek harmadik nagylemezéből, ami vagy megfogja a hallgatót elsőre, vagy századik nekigyürkőzés után is egy nagy semmi marad. A csapat 94-ben alakult Reykjavikben, és minden jel arra mutat, hogy black metálban utaztak (azért írom így, mert életemben most találkozom a nevűkkel először és természetesen a korai anyagjaikat se ismerem), ma pedig igazán újjal rukkolnak elő. Na jó, ugyebár van nekünk egy Ulver-ünk és Nocte Obducta-nk ahogy még sokan mások, tehát a fekete fémből burjánzó metamorfoziók annyira nagyon nem is számítanak kuriózumnak, ám amit összehoznak az ilyen csapatok kísérletezésképpen, nos az már más tészta…
…és bizony, bizony az izlandi muzsikusok kellően nyújtják, gyúrják azt, oly annyira, hogy a Köld címmel ellátott szép megjelenésű és jó hangzású förmedvény 8 dalban taglalja a mélység, keserűség, szabadság és a pszichedelikus utazások és lebegések narkotikus eszenciáját. 
A dolog úgy tűnik igazán újító szándékú; így tehát nem más ez, mint egy kísérleti post-rock, melyben olyan csapatok lenyomatait vélhetjük felfedezni, mint a Magyar Posse, Sigur Rós, Microfilm, M83, Asbestoscape és a The Evpatoria Report. Az egésznek ad egy bal horgot, hogy a régi idők zenei skálája is itt-ott felbukkan, így tehát a szokásos neveket sorolhatjuk, mint Doors, Beatlis, Pink Floyds és még kortársaik. Itt-ott annyira lebegővé lesz ez a mély árokból felszálló haldokló madár, hogy már a későbbi Anathema és Katatonia is mutat egy-egy szebb szárnyalást. Sok helyen nagyon jól adja ki magát Aðalbjörn Tryggvason (gitár és ének) szomorkás és túlontúl is emocionális orgánuma, de hosszútávon idegesítő, sőt, vannak részek, ahol már első hallásra is gyenge és nem oda illő – vagy lehet csak az én felfogásommal van gond, hiszen a post-rockok többsége nem az énektől hangos, ennek ellenére az említett úriember ahol csak tud, beleszól abba a mikrofonba.
Black metálra utaló jelek, ha vannak is, nagyon elrejtve, viszont a post-HC ízei fel-fel tűnek itt-ott, tehát nem mindenhol a szétesés és a lebegés a domináns, hanem akadnak egész súlyos részletek, mint pl. Pale Rider, ahogy a mély ambient is megbújik zajos burjánzásával az éterben, ilyen a World Void Of Souls, ami csak a végére alkot valami önmagába hulló fájdalmas megtisztulást. Gyakorlatilag a Sólstafir zenéje hemzseg a lopásoktól (legalább is identitásuk nem önkéntes individuum, haha), de valahogy mégis egyedivé lesz a nagy összeomlás koncepció közepette – itt van pl. a Love Is The Devil (And I Am In Love) című tétel, amit nem tudtam megmondani honnan ismerős post-punkos HC lüktetésével, mintha összekapcsolták volna a Life Long Tragedy-t mondjuk Sting-gel… a Necrologue meg már majdnem Johnny Cash, szóval van ám itt kísérlet.
De a végeredmény természetesen jó (már akinek) és az izlandi hordán is hallatszik, hogy van tudás, s inkább benn a ropogó tűznél hangszereiket nyüstölték, minthogy a természetet járva halálra fagyjanak egy átvodkázott éjszakán. Igényes és viszonylag dallamos zene, ami könnyedén befogadható, pedig nagyon is sok páncéllal védekezik a populáris jelen ellen, avagy megváltás nincs, de az angyalka bal szárnyát már sikerült megkopasztaniuk!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.