Franciaország nem véletlenül volt az avantgárd és az izmusok központja, s ma is rengeteg kísérleti kulturális szegmens indul meg a csigazabálók hazájából, legyen az a művészeti önkifejezés film, festmény, irodalom vagy a mi esetünkben zene. Egyesek még talán emlékeznek az Absurdity kritikámra, s hogy abban megemlítettem a fura nevű és stílusú Naked Scarecrow nevét, illetve a mindkét csapatban sampleresként tevékenykedő zNo úriembert. Nos a mostani írás erről a kevésbé művész nevén ismert Ricardo Gomes-ről fog szólni és az ő kísérleteiről, amelyek az ipari és noise berkektől egészen a breakcore és power-acid illetve indusztriális metálig terjed némi lebegős és filmzene szerű ambienntel megspékelve. Az Absurdity, amúgy nem csak az imént okokból kikerülhetetlen, hanem mert a két promót egy csomagban kaptam kézhez (sajnos az érdekes és mindenképpen a zeneiséget és tartalmat jól reprezentáló agressiVSouls írottan – így a külsőségek értékelésétől el kell hogy tekintsek – nagy kár, pedig az ilyen anyagokat jó lenne eredetiben is birtokolni). A strasbourgi fiatal ember eddig három kisebb demó-EP jellegű anyagot adott ki, a mostani pedig az első hivatalos mix-remix nagylemez.
Számomra a zNo zenéje nem más, mint a szintén francia illetőségű és kimondhatatlan nevű Whourkr, a berlini Drumcorps és a mindennek alapjának tekinthető Aphex Twin egyfajta hibrid elegye, amely természetesen más perspektívákból szemlélte és más és más halmazokból is merít, így tehát tagadhatatlan a sötét és megnyomorított ambientek jelenléte is. A 14 dal közel 70 percig szakad, reped, sokkol és ömleng, akár egy forrongó massza. Megemlíthető hordák még a Back, Cyanotic, Misery Loves Co., NIN, Children of Haynau, Next life, Rosewater, Senmuth, Pouppée Fabrikk, Mental Destruction, aztán a Sonar 2006-os Alien Overdrive korongja is bővelkedik hasonló tört hangokban, ahogy a Strapping Young Lad és Devin Townsend kísérleti agymenései illetve a Venetian Snares és a Distorted Memory koncepció sem kizárható. Az alapvetően lassú témákból könnyedén gyorsba váltó tékozló massza kellően zajos és elvont, ám a szemfülesebb hallgató – és a stílus szerelmesei könnyedén magukénak érezhetik első hallásra is. Természetesen Ricardo Gomes semmi igazán nagy újítást és világmegváltást nem követ el, de mindenképpen érdekfeszítőek és aberráltak a mix és remix tézisek, illetve maga a szaggatás, amely mint egy rossz rádióállomás valahol a külvilág bolyongó éterében búg és serceg. Na, de ezért még senki se gondoljon ettől a drone stílusra, egyszerűen csak a kísérlet és a koncepció halmaz részei, avagy az agresszió és a lélek harca egy vérrel, félelemmel és rozsdás fémmel telt elátkozott arénában. Akadnak egész breakbeates és dnb-és részek is és persze vannak témák, amelyek erősen populárisak, mint pl. a minimalista zNo vs Code314–suprahead code314’s heaven remix feat Tah illetve a Code314 vs zNo – akár mint egy zajos és eklektikus post-rock burjánzás (erősen emlékeztet a szintén francia M83-re és természetesen az eredeti előadó se éppen grindcore…), a zNo vs Mach1n3 feat GHB (FYD)-Latch on meg mintha Atari Teenage Riot lenne (avagy a digitális hardcore berlini nagy istenei – teljesen mintha Alec Empire „énekelne”). A számcímek amúgy iszonyat elvontak és gyakran érthetetlenek, illetve az egészet átissza a képzelet és gyógyszerek semmibe hulló metszett artériája, pl. az említett GHB folyékony – szintetikus extasy…
Így a végére mit is írhatnék? Nehéz egy ilyen anyagban hibát keresni és találni, hiszen csak két lehetőség van, vagy átjött a kísérlet, vagy nem, s azon nehéz vitatkozni miből kellett volna több vagy kevesebb, hiszen a kísérletezés lényege éppen abban rejlik, hogy a differens (és kohézióra alkalmas) komponensekből hogy lehet minél eredetibb és alternatívabb dekonstukciót művelni. zNo művészúr kémcsői rengeteg féle színben tündökölnek, van itt éjfekete és neon zöld világító égitest, vérvörös és lüktető lila, mérgező sárga és rozsdás szeg a gerincvelőbe fúrva… avagy lélekvesztés és tudatmódosítás innen, s túl…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.