A Trottel neve nem lehet ismeretlen azok előtt, akik egy kicsit is jobban beleásták magukat a honi múltba (vagy éppen abban éltek), a fővárosi csapat, mint oly sokan akkoriban punknak indult, melynek okai a performance és az avantgárd differens kifejezési és önmegvalósítási módjaiban keresendő, avagy a rombolás nem egyszer valami új kezdete és építése… na szóval a Trottel kezdete 1985-re tehető, s 89-től folyamatosan koncerteznek. Az ő pályafutásuknak „mellékterméke” a Trottel Records is, amelynek létrejötte és kiadványai a punk és rock-metál-HC-on át az alternatív zenékig terjedt és rengeteg formációnak adva ily módon lehetőséget, ezek a felmerülő nevek, pedig manapság már kultikus, kiemelnék párat, csak hogy érezzük a dolgot; Leukémia, VHK, Hisztéria, AMD, CPG és még sokan mások… egy másik kérdés pedig az, hogy az átkosban, a rendszerváltás előtt melyik pártitkár szívlelhette a kiadót, hiszen, ahogy kritikánk tárgyának is van politikai vonzata (már csak a lemez címe is, avagy emlékezz 56-ra…), a kiadott bandáknak is volt. A Trottel életében amúgy a harmadik lemeznek számító The Final Salute In The Name Of Human Misery egy meghatározó korong volt, amelyet 91-ben dupla hanglemezen a német X-Mist Records adott ki, ám csak kevés példányszámban került Magyarországra, többnyire koncerteken lehetett kapni. A zenekar maga forgalmazta a kazetta verziót is, eleinte kvázi „feketén”. 1992-ben a lengyel NNNW. kiadó adta ki CD formátumban az albumot, melyet a Trottel Records megalakulása után hivatalosan importált, így került be a hazai kereskedelmi hálózatba. Így tehát az újrakiadás, ha még kicsit megkésve is, de hiánypótló, főleg ha arra gondolok, hogy mintegy hatezer példányban fogyott és legalább tíz éve nem volt kapható. A hangzás és a külsőségek a régiek maradtak (korhűen megőrizve a múltat – egyedül a CD lemez lett maga színes, ennyit változtatottak a lengyel barátaink). S a hosszú bevezetés után lássuk mit is rejt ez a közel 75 perces emlékezés-lázadás érték és rend, értelem és szétesés…
Először is nagyon fura érzés írni egy olyan lemezről, amelynek megjelenésekor én már éltem, de még korántsem érdekelt a zenének semmilyen válfaja se, maximum a Süsü a sárkány vagy a Soltész Rezső, s érdekes, hogy mindez nem zavar egy tengerentúli 80-as évek közepi thrash metál esetében, na de kérem szépen a Trottel hazai, nem éltek, laktak messze, no mindegy, csak fura érzés. Amúgy zeneileg is az imént használt fura érzés letargiája ül nyakamba, hiszen nehezen meghatározható műfajilag is, valahol az alternatív és a punk (s van, ahol teljesen az is) és a jazz között mozog, némi rock fúzióval és pszichedelikus-progresszív (néhol folk szerű) kicsengésekkel avagy post-punk alternatív electric jazz-core betegség női vokállal… Simán rásüthető tehát a későbbi crossover jelzője, s persze az Angliából érkező Senser a The Final Salute In The Name Of Human Misery után 3 évvel kiadta a fényévekkel modernebb és kevertebb Stacked up-ot, de ne felejtsük el, hogy akkoriban idehaza még átkos rendszer volt, hiszen én pl. 93-94 körül is (igen, kedves olvasó, mesélőssé lesz a kritika, az ilyesmi hangvételű anyagok romantikus pillanatokat varázsolnak az ember elé), amikor elkezdtem zenét hallgatni, nem azt a kazettát vettem meg a boltba, amit akartam, hanem amit megkaptam… na szóval abban az időben Magyarország elvolt zárva a nagy nyugattól, s minden ami onnan jött, az rossz volt és kapitalista imposztor (de erről talán kérdezzed szüleidet). Ebben az időben tehát úgymond fű alatt érkezett a nagy és tiltott külföldről a hatás, így az is evidens, hogy rengeteg művészeti kezdeményezés önmagától vagy fénymásolt fertőzésekből burjánzva alakult ki. Ettől ők még megjárták Párizst és Firenzét, Bécset és Koppenhágát, Amszterdamot és Brüsszelt, Liverpoolt és Glasgowot, Krakkót és Barszelonát és a környező és hazai nagyobb városok többségét. A szövegek nagy része angol és magyar közt váltogat, a leggyakrabban angolul érthetően elhangzik az, ami vele párhuzamosan alatta magyarul is hallható (gondolom így lehetett okosan kijátszani a cenzúrát), vagy utána következik, azért volt ám itt bátorság, abban a rezsimben sok mindent nem volt tanácsos kimondani, a Trottel megtette, és Ildi szétfolyó tiszta hangja nagy igazságokat hoz a felszínre. Ugyanaz az anti-utópisztikus világkép és senki a gépezetbe morál találkozik a retro-futurista tendenciával, mint a Terry Gilliam rendezte abszurd (s már-már szürrealista) Brazil című 85-ös alkotásban. Az értékelés éppen úgy fura érzéssel tölt el, mint a korong hallgatása, ha a kultikusságot nézzük egyértelműen 10 pont, ha pedig a zenét, akkor mindez már kérdéses… s persze lényegében nincs is értelme pontozni, én azért megteszem – végül is feladatom, s megadom a maximális pontot, ha másért nem, hát a mérföldkő letételéért és a tiszteletért, de a zenében is simán el lehet veszni pár hallgatás után…
A Trollel zenéje ma már sokkal világibb és dimenziókkal sokszínűbb, itt még a kemény politikai murva éles sebeket ejt a későn érkezett hallgató lágy és gyermeki térdére a múlba való visszacsúszás közepetette, amúgy ma is szövegeik terén sajnos sokban igaz a fura és pacifista-militarizmus préselte májusi eltaposott cserebogár, történelmi tanulság-terének belsőségei és múlt jelentés horizontja, mint átkozott világítótorony, jelzi és sugalja a feledni vélt tegnapot… abszurdak és művésziek, s a kortárs deviancia szocreál monstrumai bólogatnak mohón és délcegen, avagy; hadd idézzek a The Story Goes On végéről, s ezzel búcsúznék is:
„…mindenhol otthon lehetnénk, mégsem érezzük magunkat otthon sehol, bolyogások és csalódások… rátalálok, hogy aztán újra elveszítsem. Gyorsan megy az idő, de lassan vánszorog a nyomor, megyünk a semmiből a semmibe, engem te nem győzöl le! Másként jöttek a hideg emlékek újra megtérnek, újra megtérnek a pénz-istenhez, kinek oltárán hódol az egész világ… valahogy mindig lekéssük a történelmet, Európában béke van, az élet a társadalom perifériájára szorult, itt van velük, megyünk a semmiből a semmibe, engem te nem győzöl le! ”
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.