Az érdekes borítójú Manzana 2003-ban alakult, a finn formáció 2007-ben dobta piacra (szószerint, hiszen populáris veszteglésűk alapvetően nem a metál közönséget célozza meg – s a 24. helyen végzett a finn listán) Nothing As Whole As A Broken Heart címmel, majd egy évvel rá kritikánk tárgyát, melyet idehaza a Lethal Conflict terjeszt. A külsőségeket nem értékelem hiszen, ha ide kattintasz láthatod mit is kaptam, ettől függetlenül így szóban el kell hogy mondjam, ez a cicás kissé giccses s azon felül is deviáns fantasy fedő egész ügyes digitális festmény. Nos, lássuk mit is művel a női frontemberrel (Piritta Lumous) megáldott tamperei négyes.
Zeneileg valahol a könnyedén emészthető elektró-pop és rock-metál környékén mozognak, kicsit néhol olyan, mint a svéd cyberpunk Alice in Videoland, csak annál valamennyivel keményebb, s koránt sincs benne akkora aberráció és megmondom mi a fasz van kategória. Ha a klipnótát meglesed engem kímélsz meg a felesleges köröktől, hiszen az End Of The World tökéletesen jellemzi a vastag tónusú és izmosan szóló több, mint 40 perces pop vonaglást.
Ami elsőre is érezhető, hogy a nóták sokrétűek és színesek, olyan riff és ritmusszekció megoldásokkal, amelyek illenek bele és egy kicsit el is rugaszkodnak a tipikus rádió zenék kliséitől. Az egész lemezt átölelik az apró elektronikus samplerek és zajok, s egy kicsit a 90’-as évek diszkó zenéit jutatta eszembe, néhol még a 80’as idővallumból is érzünk némi merítést (Ace of Base, 2 Unlimited, Culture Beat, La Bouche és kortársai – a szólók pedig a maguk klasszicizmusával nem egy helyen a Queen-t idézik). A zenei tudással nincs gond, és a kis szőke szerzemény küldi rendesen, jól megtámogatott és bennünk ragadó refrénekkel, avagy a Manzana nem vélelenül jutott el odáig, ameddig. Pár helyen az Alice in Videoland mellett a Los Angeles-i Mankind is Obsolete is eszembe jutott, de korántsem annyira kísérletező és radikális, ahogy a hatások terén néhol a Guano Apes illetve Cheeno és az Evanescence neve is felmerült. Egy szóval a jobb és igényesebb rádióbarát közegnek tartogathat kellemes pillanatokat, hiszen az említett témák mellett, a hard rock és bluesos húzásoktól sem mentes, de megtalálható benne a hasogató lírai jelleg is, tehát van itt minden, mint az igényesebb búcsúban, a csecsebecsétől a céllövöldén át a mustáros kolbászig…
Nincs a dolgon mit túltárgyalni, igényes és könnyedén emészthető produkció, ami némileg többet tartogat, mint amit a felszín nyújt, avagy nem biztos hogy igénytelen és semmire való, ami nem a mélység és a brutalitás berkeibe igyekszik jutni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.