A nem túl ötletes névvel ellátott dán Submission a második nagylemezével igazából egy furcsa kis robbanást eredményezett a szobámban. Elérte azt, amit az általam is nagyra tartott svéd elődök és az alapköveket lerakó díszes társaság egyikének sem sikerült már vagy tíz éve. Svéd melodikus death metalt hallgatok. Az a helyzet, hogy szerintem a klasszikus vonalon nagyon nem lehet újat hozni anélkül, hogy valamennyire el ne veszítse azt a bizonyos különleges auráját a zene. Ennek értelmében igazából a dánok sem csinálnak semmi különlegeset, vagy nagyon újat, csak egyszerűen leraktak egy olyan izgalmas, végletekig okosan megszerkesztett albumot, ami bizony szerintem sok svédgombán vegetáló egyén számára ínyenc falat lehet.
Nézzük, milyen finomságokat tartalmaz a már ismert és sokszor bevált recept, mitől lesz finom a már unásig ismételt gombasali. Természetesen a jó séf a kulcsa a jó ételnek, és ez ügyben a dánok jelesre vizsgáztak a skandináv konyhából. A kicsit hosszúra húzott intro jellegű instru kezdő tétel először még csavarta az orromat, de a lemez felépítését kiismerve rá kellett jönnöm, hogy csak a tavaszi szellő fújta virágpor lehetett a heveny prüszkölés oka. Szerencsére érdekes, sok hatásból táplálkozó egyveleg került ki a srácok keze alól, amit a Rebel Of Society azonnal bizonyít is. A nóta egész izgalmas keverék, amiben egyszerre tetovál halálfejet a hallgató dobhártyájára a The Haunted első lemezének irgalmatlankodása és a Soilwork – A Predator’s Portrait környéki felhígulási kísérletének melodikus alkotóelemei. Szerencsére a svédes üvöltés és a tiszta vokál keveréke a Submissionnél egy pillanatra sem az általam a balfenékre kívánt, mocsári cecelégy értékeivel bíró metalcore vonalat juttatja minduntalan az eszembe, hanem egyértelműen a már említett Soilwork és a modernbe hajló, de még abszolút vállalható Clayman korszakos In Flames legnemesebb pillanatait ötvözik. A fülberagadó refrének mellett a húzós, klasszikus thrash-ben gyökerező pörgetések szerencsére inkább a súlyosabb északi rokonokhoz (Corporation 187, Defleshed, Dismember, Dispatched stb.) köthetők a vérvonalat tekintve, mint sem a mai skandináv életérzést újra(félre)értelmező modern svéd death-nek csúfolt táborhoz. Természetesen a srácok nem a zeneskanzenből szöktek meg, így modern megoldások is bőven felütik a fejüket, (néhány groove-osabb lüktetés és modernkedő kiállás) jelezvén, hogy nem szimpla múltidézés az, amit kitűztek maguk elé. A hatásokat vesézve mindenképpen érdemes kiemelni a Determent Infiltrationt, ami morózus és sűrű hangorkán refrénjével és Lasse Sivertsen énekes izgalmasan antikommersz vokálmegoldásaival egyértelműen a kanadai őrült zseni, Devin Townsend szellemét idézik meg egy dal erejéig. Mind a ritmusszekció, mind a gitármunka, mind a belső lebegés akár Heavy Devi műhelyéből is kikerülhetett volna, amibe csak a gitárszóló nem passzol bele, némi egyediség felé billentve a mérleg dánokkal teli serpenyőjét.
Érdemes egy pár mondatot szentelni az album felépítésének is. Azt kell, hogy mondjam, ez bizony sok csapatnál sarkalatos pont tud lenni, ám dán barátaink e téren is kiválóan helyt álltak. A már említett intro-szerű felvezetés csak utólag került a fejemben a helyére. A bevezetés, az album közepére tett kicsit latinos akkusztikus, értékes tiszta énekkel megtámogatott lélegzetvétel és a két számon átvezetett befejezés tökéletesen életben tartja az albumot, vezeti a hallgatót, megfelelően ellenpontozza a sűrű részeket és a figyelmet mindvégig megtartó ívet ad a produkciónak. Az utolsó előtti Code of Conspiracy igazából a finálé instrumentális felvezetése, ami akkora „farewell” fílinget áraszt, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Kimértbe hajló tempója és instrumentális mivolta akár befejezésként is megállná a helyét, ám a közel hét perces záró The End Of Eternity ráadás szagú felpörgése és lassú kivérzése már tényleg az anyag saját ünneplése, amivel összeáll a kompozíció és maga a kép is, hogy a srácok nem hanyagul összehajított 12 darab számot, hanem egy dramaturgiailag megrendezett előadást préseltek korongra.
Nem is tudom, hogy tudnék-e bármi valós negatívumot felhozni az anyaggal szemben, megtartva az írás kritika mivoltát, de tényleg nem nagyon tudok. Na jó. A bórító szar. Még az erős hasonlóságok miatt sem tudok nagyon haragudni rájuk, mert egyértelműen nem második Soilwork, vagy In Flames, vagy The Haunted akar lenni a csapat, hanem a gyökerekből bőven táplálkozó, mai interpretációja a nagyok legnagyobb korszakainak. Lám lehet ezt így is művelni 2009-ben…
Egy kis ízelítő:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.