Szerintem, ha azt mondom, hogy elektro-metal, akkor ma már mindenki csak legyint, jah, vágom. Aztán ha már példákat kellene sorolni, valahogy csak megakad az ember nyelve, és némi bizonytalanság üti fel a fejét. Na persze, a The Kovenant, meg a Deathstars… Igen, a kommersz elektro-metal házasságról lesz szó a Black Comedy-vel kapcsolatban is.
A csapat, az írott infók szerint már 1996-ban felvette az embrióformát, ám lélegző, kiberhumanoid lénnyé mégis csak 2001-re vált, és a debüt albumra még így is további hét évet kellett várni. Arra a kérdésre, hogy megérte-e, nálam egy határozatlan „igen,de” a válasz. Az Instigator a hosszú vajúdást követően, az elektronika, biometrika, csillagközi lebegés és a mocskos ipar olajos kéztörlőjének szentségtelen újszülötte lett. A Demanufacture korszakos Fear Factory által meghonosított géppontos ipari tempószögelések próbálnak meg itt összekeveredni a sokszor dance-esre higított elektro adalékkal, ami már messze nem bír a spanyolviasz újdonságával, azonban a végeredmény csak a próbálkozók töredékénél éri el legalább a korrekt szintet. A megvalósítás megannyi buktatójában a legtöbb versenyző irgalmatlanul elhasal. Bár az eklektikus adalékok vegyítése során a Black Comedy esetében nem beszélhetünk hasra esésről, azért botladozások akadnak bőven.
A The Emergence introval pazarul kezd az album, zörejek, mélyűrbeli hangok, egy csillag születése, ám a kép szélén már látható, ahogy egyre közeledik a Nostromo teherhajó, gyilkos rakományával. Az elektrosztatikus lebegést a jól eltalált tiszta refrénnel megáldott Favorite Hateobject tökéletesen beindítja, és az előkészített merülés a masszívan …And Oceans jellegű prüntyögés és Korn-os groove-ok lüktetése alatt el is éri a csúcspontját, hogy aztán a Sum of all Shit korrektsége után egy csöppet önnön felhígulásába fulladjon. Sajnos éppen az album közepén kezd valahogy a változatlan tempó, a kevésbé eltalált szintibetétek és az igazán megragadó refrének hiánya miatt leülni a hangulat. Az eddig mérget és adrenalint pumpáló inplant csövek valami rózsaszín, tápérték nélküli löttyöt kezdenek el a központi idegrendszerbe tölteni. Szerencsére a Lord of Locust kirángatja a lemezt a tetszhalottságból, újrakódolja a programot, és végre black-es iramra kapcsolja a titán szívbillentyűk lüktetését. Újra nyílik a szem, éled az agy és levegőt kap a kékülő test. Az ezt követő Inhale the Sulpher kicsit üres és erőltetetten keménykedő szövegköpködése ellenére is még mindig a jobban elcsípett pillanatok közé tartozik. Az ügyes, ám leegyszerűsített, parkinzon kóros Meshuggah matekozással és végre egy bátrabb cyber szintiszőnyeggel egy kellemes befejezést vetít előre, ami aztán a feleslegesen hosszú és löttyedt refrénű Subtitle Conversation-ön és a Story of the God, the Beast and the Fools between zárótétel relatíve szagtalanságán egy csöppet vakvágányra csúszik, ám az összkép még így is bőven pozitív marad.
Igazából debüt anyagnak tökéletesen megfelel az Instigator és ha sikerül kicsit magasabb fokozatra kapcsolniuk a srácoknak, akkor biztos vagyok benne, hogy a bizonytalanságok is nagyságrenddel csökkennek. Én egy kicsit változatosabb tempójú alapokat és bátrabb, több és még kommerszebb – keményebb elektro betéteket el tudnék viselni, hogy a végeredmény ne csak egy forró kását kerülgető macska képét vázolja fel, hanem vágjon pofon, de igen duván!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.