Jócskán megvárakoztatta a honi death metal fanatikusokat a komlói Malediction első albumával, a Reductio Ad Absurdummal; a debütálás és a 2003-as Whirl Evoken by Prayers c. ötszámos kislemez közt ugyanis nem egy, s nem is két esztendő telt el és a köztes időszak sem épp a banda háza tájáról folyamatosan érkező friss hírektől volt hangos. De nem számít, a lényeg az, hogy végre kézben tarthatjuk a majd’ 40 percre rúgó, 9 dalt tartalmazó Cd-t, mely remélhetőleg igazságot szolgáltat Gábor Andráséknak, s tartósan felhelyezi nevüket a honi palettára.
A lemez, akárcsak a Whirl Evoken by Prayers, a zenekar saját hálószoba-kiadója, a Death Trap gondozásában jelent meg, s a lehetőségeikhez mérten jó munkát végeztek, elég csak a profin kivitelezett hangulatos borítóra pillantanunk, melynek belső oldalain a frontképről kiragadott részletek köszönnek vissza ránk. A dalszövegek sem olvashatatlanul kis betűméretben vannak beletéve, amin sokan el szoktak vérezni, a Cd-korong is mutatós; az artwork tehát teljesen rendben van. A felvételek a komlói székhelyű ACS Kultúrmecset stúdió segítségével készültek, ahol valószínűleg nem rendelkeznek hosszú évek gyakorlatával egy death metal lemez megszólaltatása terén, de teljesen elfogadható a hangzás. A gitárok ugyan koszosabban szólnak, mint a kislemezen, a dob is élesebben hasít, tehát nem tökéletes a sound, de ez a zenei tartalomnak hála nem árnyékolja be az élvezeteket.
A csapat eddigi irányvonala az amerikai stílushoz állt közel, e téren radikális változásra nem kell számítani, evidensen a tőlük megismert utat fejlesztették, csiszolták tovább. Fejlődés az előzmények ismeretében érezhető, a dalok erősebbek és valamivel összetettebbek is. A csatajeleneteket megidéző, fegyverropogással, gyászos kórussal kísért, fokozatosan hangosodó intro utáni első dalnál (The Army Of Those Begging for Mercy) egy enyhén szólva is igencsak Morbid Angel ízű téma támad le rögtön (Trey-ék hatása a későbbiek folyamán is egyértelműen dominál), a középrészben fűrészelő riffek veszik át a központi szerepet, a gyorsabb tempók beérkeztével pedig akár még az első két Cryptopsy lemezt kedvelők is elégedetten bólogathatnak – igaz, csak rövidebb időre. A Malediction ugyanis, bár sok tempóváltással és témával dolgozik, alapvetően hangulatosabb zenében utazik a kanadaiaknál. Ennek alátámasztásaképp érdemes megemlíteni a szólómunkát (Várhalmi Ákos és Péter Zoltán gitárosok – utóbbi a felvételek után kilépett – majd’ minden dalban virgáznak néhányat), a néhol atmoszférateremtő célzattal felbukkanó billentyűket és a soraikat párszor már elhagyó / visszatérő Terdik Zoltán énekest, aki a hörgés mellett blackes károgásokat és néhol komor dallamokat is elereszt – ez utóbbi persze nem újdonság, megvoltak az előzményei korábbról, pl. az Awakening c. dalban. Jelen esetben a két részre osztott The Time of Pressure thrashes riffekkel és szólókkal felvértezett második részében – ahol magyarul hangzik el pár strófa egy keleti meditációs mantrából – és a William Butler Yeats ír költő versére épülő akusztikus, visszafogott Hour-Glass szavalása képében tesz a zenéhez tényleges pluszt a tiszta hang, egyébként kevésbé működik. Előbbi esetében a dal vége sikerült felettébb komorra, míg a Hour-Glass egyszerűen hangulatossága okán emelkedik ki a darálós-őrlős riff-központú death metal tételek közül.
A Morbid Angel hatása az alapvetően gyors Hymn To Destroy pusztító belassulásánál, a dal második felének kicsavart témáinál is hamar észrevehető, de talán az Immolation nevének megpendítése – annak okkult kisugárzása és tördeltsége nélkül – sem indokolatlan; a Nameless viszont egy masszívabb darab, bár Schmolcz Gábor dobos ott is fel-felpörgeti a tempót. A Time of Pressure (part 1) Gábor András basszusgitárjával nyit, majd szépen építkezve érkezik be előbb az egyik, majd a másik gitár, s egy jól megszerkesztett monstrummá bontakozik ki, melyben a változatos tempók és a brutális gitárok mellett károgás is színesíti az összképet a pincemély hörgés mellett. A Flood összecsavarodott gitár-dob összjátéka, a gőzmozdonyszerű őrlés a Cannibal Corpse stílusát idézi, képében az eddigi legenergikusabb, legerőszakosabb Malediction-dal is megszületett; de ettől a szinttől a záró Pilgrim’s Path sem marad el; nyolc perces játékideje az okos váltásoknak, eltalált arányban adagolt thrashes és death metalos témáknak köszönhetően fel sem tűnik.
A tiszta énekhang fejlesztése és a túl nyilvánvaló hatások árnyalása még igényel további erőfeszítéseket, de a Reductio Ad Absurdum így is meggyőző teljesítmény. Ezek után már csak egy koncertre vágyom; s ha lehet egy kérésem, az esetleges következő anyagra ne kelljen majd ennyit várni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.