Megmondom őszintén, én nem nagyon figyeltem eddig a hazai underground zenei életet. Egyrészt a sorozatos csalódások, másrészt a hosszú éveken át tartó, irdatlan minőségbeli (mind zenei, mind hozzáállás, mind hangzásbeli) lemaradás miatt a nyugathoz képest. Bevallom, engem a „kicsit savanyú, kicsit sárga, de a mi narancsunk” filozófia mindig is taszított. Azonban úgy tűnik, mostanában történik valami itthon is. Pár éve végre sikerült egy-két mára elismert és bizonyított bandának elérnie az áhított nyugati színvonalat, (pl.: Casketgarden, Watch My Dying) azonban mostanában kezdenek csak igazán beszivárogni a kisebb, elsőlemezes, vidéki zenekarok is olyan színvonalat megütve, ami alapján érdemes átértékelni a hazai csapatok iránti csúnya, de létező előítéletemet. Szerencsés véletlenek sorozata, hogy kézen közön megismerkedhettem Kőnig Ferivel és csapatával a salgótarjáni székhelyű Corrodallal. Először persze legyintettem, hogy jah, persze, mindenkinek van zenekara, de megígértem, hogy belefülelek. És láss csodát! Bizony a banda Xei című debütalbuma azonnal utat talált hozzám és minden irányú elvárásomat magasan átvitte.
A csapat egyébként az experimentális prog.-post rock vonalon mozog, egy rakat újkori Neurosis súlyossággal és Crowbari mélységgel, azonban az említett két brigádhoz képest könnyedebb, szellősebb vonalvezetéssel, sokszor a hetvenes évek prog.rock csapatainak industrial agymenéseit is megidézve. Az album mind a tíz tétele okosan felépített történetmesélős, laza szerkezetű zeneörvény, ahol nem a refrének, vagy az adott témák válnak kiemelkedő elemmé, hanem a folyamatos utazás, a változás és lüktetés adja meg az érzelmi töltés alapját. A szövevényes, nem a klasszikus felépítést követő, öntörvényű utazás és az anyag instrumentális volta azonban egy-egy adott tétel kiemelését, vagy határozott elkülönítését szinte lehetetlenné teszi. Így a Xei sajátossága, hogy egyben, végighallgatva válik kerek egésszé, ami messze nem baj. Ezen a vonalon én kimondottan szeretem ezt a jelleget. A bármikor feltehető, lazító, kikapcsoló és megunhatatlan háttérzenévé válás oltárán ez esetben fel kell áldozni a „slágerszám” megszületésének lehetőségét, és bár így szűkebb réteghez szól a zene, azonban ez a réteg végtelenül hálás tud lenni, ha azt kapja, amit vár. Az egyediségre törekvés kiváló eredménye a csatasorba állított digeridoo páratlan hangja, ami kellőképpen és a megfelelő helyeken ad érzelmi túltöltést a zenének. A felbukkanása azonnal táptalajt adott annak a gondolatomnak, hogy bátran lehetne több különleges hangszert is belevinni legközelebb a zenébe, vagy ha éneket nem is, beszédfoszlányokat, ilyen-olyan zajokat, mélyítve ezzel is a zenei szabadság érzetét. (pl.:a doromb hangja is nagyot ütne itt szerintem).
A hangzás ebben a stílusban tökéletes. Ahol kell, ott csillog, ahol kell koszos, és mindvégig élő marad. A 38 percnyi lemezhossz is okosan megválasztott, jól elkerülik az unalomba fulladást. A kezdő Mint Mérhető és záró Xei tételek intro-outro jellege is szépen keretbe foglalja az albumot, határozott gátat emelve a zenei csapongás semmibe folyásának. Külön dicséret illeti a csapatot a nagyon ízléses digi-pack formátumért és az artwork letisztultságáért és stílushelyességéért.
A Corrodal esetében bizton állíthatom, hogy a fent említett stílus kedvelői egy itthon közel páratlan utazásban részesülhetnek, és új kedvencre tehetnek szert. Kiváló bemutatkozás, remélem lesz folytatása a dolognak, mert ennek a zenének itthon is van létjogosultsága!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.