A régisulis svéd death metal tántoríthatatlan bástyáját, a karlstadi Vomitory-t úgy szokás emlegetni, hogy ha a lemezeik közül egyet hallottál, akkor mindet ismered, mindig tudod, mire számíthatsz tőlük, szemernyit sem változtatnak a jól ismert recepten és tapodtat sem hajlandók elmozdulni a maguk járta szűk ösvényről. Tény, hogy már húsz éve rendületlenül, mindenféle kompromisszum nélkül kitartanak a választott irányvonaluk mellett, ám a kiadványaik közt azért vannak apróbb különbségek.
A debütáló Raped In Their Own Bloodhoz (vagy a Redemptionhöz) hasonlóan nyers, csonttörő mű kevés született a hideg északi égbolt alatt, néhányan a mai napig is a banda csúcspontjjának tekintik, ám ezzel nem értek teljes mértékben egyet. A Vomitory pályafutásának ívén végigpillantva én a legbrutálisabb anyaguknak a Revelation Nausea-t tartom, a legjobb dalok viszont a Blood Rapture-ön hallhatók; az agresszív csontdallamok, jellegzetes svéd harmóniák, a fűrészelő riffek, tempók és a mély hörgés halmaza azon a lemezen képezett leginkább egységet, s mutatta fel ezen összetevők példaértékű egyensúlyát. Nem mellesleg a hangzásnál is ott éreztek rá leginkább a töménység és az érthetőség arányára, aminek köszönhetően még intenzívebb energiaáramlásnak lehettünk fültanúi. A Primal Massacre jellemvonásaiban ugyanezen tulajdonságokat hordozta, ám dallamok tekintetében némiképp szerényebben (ettől még persze a szintet hozta); míg a Terrorize, Brutalize, Sodomize – ami előtt kilépett az ősrégi harcostárs Ulf Dalegren – a korábbiaknál is töményebb anyag volt, amivel nálam először kicsit túllőttek a célon; s több idő kellett a feldolgozásához.
A Carnage Euphoria-val változásokat ígért a zenekar, letisztulást, dallamosodást. Előbbit számottevően nem érezni, a Vomitory irányvonala eddig is elég letisztult volt; ez a zenekar sosem a kísérletezésekről szólt. De ha ezt úgy értik, hogy nagyon szigorú szűrést tartottak, s ezúttal tényleg csak a legjobb témákat tették fel végleg a Cd-re, akkor egyet tudok érteni vele. A dallamok terén változást pedig a szólómunkában lehet észrevenni; a The Law nevű bandából érkezett gitáros, Peter Östlund karakteresebb játékában. Már a Terrorize…-on megmutatta pár helyen (pl. Defiled And Inferior), hogy mi rejtőzik benn, de most vélhetőleg nagyobb teret kapott képességei bizonyításához. A zsigeri The Carnage Rages On, az ütős Serpents, a kíméletlen Rebirth Of The Grotesque, vagy az egyik leggyorsabbnak számító, pusztító Deadlock is nagyon jó szólókkal van ellátva. A szélvészgyors Possessedben hallható tekeréséhez foghatót pedig eddig nem tapasztalhattunk a bandától, főleg ha az eléggé dallamszegény Primal Massacre-t vesszük alapul, de a többi albumhoz viszonyítva is kidolgozottabb szólókat hallani egyes dalokban. Megijedni azonban nem kell, a zene ízig-vérig Vomitory-féle death metal, a hetedik nagylemezen sincs megfáradásnak, erőtlenségnek nyoma, egy szóval jellemezve talán a bestiális lenne a legtalálóbb kifejezés rá. Ugyanúgy jelen vannak az igazán gyors tempók mellett a crusty ütemek, a dallamosabb, fogós riffek és döngölések – a The Ravenous Dead eleje úgy aprít, hogy az biztos előkerül koncerten –, mint ahogy azt eddig megszokhattuk, a riffek néhol még egyszerűbbek, a dalok pedig ismét el vannak találva. A hangzás a jól ismert érces, reszelős és telt, a borító pedig megint nem egy nagy eresztés, de ez ne riasszon el senkit.
Újabb izmos és bivaly Vomitory anyag, ritka, hogy valaki a hetedik lemezén se mutassa megfáradás, kiégés jeleit. Aki vonzódik a svéd death metalhoz, szerezze be, az igazi fanatikusok pedig keressék a korlátozott példányszámban egy bónusz DVD-vel (Dead & Drunk for 20 Years) ellátott változatot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.