Ismerkedjünk meg egy igazán depresszív lófasszal a belga földekről, amely torkunig nyomja a brét, aztán pedig magunk farcolunk be… patakozó vérünkben fürödvén emlékezünk egy szebb hajnalra, amikor a felkelő nap, nem a véget, hanem a kezdetet jelentette… egykoron. A scherpenheuveli két fiatalember korántsem nagy újítást dobott össze tavaly, mégis a celofánra ragasztott matricán nagy spanyolviasz melengetést olvashatunk (igen, a De Tenebrarum Principio eddigi egyetlen kiadványához sem volt szerencsém, mindenesetre azon ritka kiadók egyike, amely nem promót, hanem bontatlan eredeti CD-ét küld) – „Hypno-Depressive Black Metal in the vein of early Shining”… a korai Shining hatása valóban tagadhatatlan, de a depresszió és a mélység mondjuk némely Neurosis lemezen vagy a kezdeti Blood Axis-en mérföldkövekkel nagyobb tátongást hasít a lelkünkbe és személyiségünk katlanának leges legbelsejébe. A Trancelike Void-nak amúgy az érdekes nevű és borítójú Destroying Something Beautiful a debüt nagylemeze, melyet aztán még a tavalyi évben egy kislemez és egy split követett (természetesen mindkettő jófélén kézzel számozott ultra underground és extrán limitált dolgok, iszonyatosan true kiadókkal, mint pl. a Total Holocaust Records – néha röhögnöm kell az ilyesmiktől, máskor meg siránkozom). Ez évben eddig nagy kuss és hullaszag van, talán a kétfős legénység felkötötte volna magát, vagy farcolva utaztak egy másik világ metróján, s az az átkozott szerelvény az istennek se akaródzott megállni a Klinikáknál? Fogalmam sincs, de lássuk mit is hoztak össze, a mellesleg 2007-ben alakult és rengeteg kisebb projectben is vaskampókkal kapaszkodó belga balgák…
Mint már említettem az imént, a korai Shining neve akkor se lehetne tagadható, ha ők maguk tagadnák is, de mivel direkt arra hajaznak rá, így kézenfekvő a misztikus mélység manifesztálódás, avagy a klóros és mésszel átitatott Shining klón jelenléte. Zeneileg valahol az ambient és a dark dolgok között evickél nem kevés black metál morajlással s persze egy fél lakótelep kesergéssel, fájdalommal és könnycseppel. Infam kollégámtól nem rég olvastam szösszenetet a francia egyszemélyes Pensées Nocturnes korongról, bár az említett művet zeneileg nem ismerem, ám a belgák koncepcióját maximálisan kitölti, talán csak annyi különbséggel, hogy én a sok negatívum ellenére és oltások hátán is oltások mellett fel fogom pontozni a dolgot. Hogy miért? Mert a sok elrágott és kiköpött, használt és telibevert gumi és kondom mellett mégis csak tartalmaz valamit, ami magával ragad, no és persze a Pensées Nocturnes ellentétben itt a klasszikus zene csak, mint alattomos fertőzöttség jelenik meg, tetten szinte sehol sem érhető. Sőt! – néhol még a Katatonia és a Burzum neve is felmerült bennem, de miközben egyre többet hallgattam, elhessegettem a gondolatot…
Ami lényegében tetszett a Destroying Something Beautiful repedt tükrében, az az, hogy hűek voltak a mélységhez, a világfájdalomhoz és a megtoldott branürrel ereikbe csepegtetett higany állagához, a zene morajló, cammogó, lassú áramlás, amely szépen és jól szimbolizálja önmagunk alakította és zárolta börtönünk letargikus mindennapjait – ahogy a hangzás és a külsőségek is illenek az összképhez. A Trancelike Void lényegében mindenkinek ajánlott, aki egy kicsit el akar veszni, és süppedni szeretne, úgy hogy abból alkalom adtán ki is mászhasson, ám számomra más a mélység koedukált rézkarca, nekem ez egy olyan halmaz, amit a Neurosis vagy a Blood Axis, netán a Portishead tökéletesebben fejezett ki. A melankólia és az életuntság, a myself börtön egyaránt érzelmi síkokon zajlik, és ilyen téren az az előadó a „győztes”, amely több színben és szintről képes megközelíteni azt az átkozott hívogató pengét… hogy aztán jóféle rajongóként csuklónkat előre vetítve nagyot ugorhassunk szeretett és csillogó fényébe…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.