Azt hiszem a MDB-ot senkinek sem kell bemutatni. Akinek meg igen, az most ez esetben az unalomig ismételt bevezető helyett nézzen utána a neten a csapat történetének. A lassan huszadik életévébe érő angol doom/death/gothic banda fennállása alatt megélt már mindent, kapott hideget és meleget is. A kilencvenes évek közepe-vége felé őket is elérte egy enyhe útvesztés és identitászavar, ami végül is egy adott irányban elmélyedő zenekar életében előbb vagy utóbb általában be is szokott következni, azonban ebből a kis útvesztőből mérsékelten megtépázva, viszonylag rövid idő alatt sikerült a banda szekerét újra a helyes vágányra terelni. Ami valljuk be, a pályatársak esetében (lásd Paradise Lost, vagy Moonspell) csak némi gerincvesztéssel és fanyar mosollyal kísérve sikerült. Végül is a lényeg az, hogy a szigetországi halálszerelmesek immáron öt nagylemez óta ismét pozícióban vannak. A kérdés csak annyi, hogy a súlyosabb hangzás és borultabb lelkivilágba történt visszatérés okozta öröm hány lemezen át tud tartani, illetve hogy a csapatnak a szűk stíluskeretek között sikerül-e lemezről lemezre megújulni, vagy következik a számtalan albumon át tartó lassú agónia…
Jelentem, számomra az ismét kicsit önismétlésbe és szürke szentimentális nyavalygásba hajló A Line of Deathless Kings után nem sok bizodalmam volt a friss lemezben és végül is kellemesen csalódtam. Ebben azonban az azonnal a sírból pityergő komor és lassú My Body a Funeral kezdésénél még nem vettem volna mérget, bár a hegedű ilyetén újbóli főszerepét jóleső mosollyal nyugtáztam. Aztán szép lassan elkezdett az egész szám átfordulni egy sok-sok éve nem hallott sötét és félelmetes hangulatba, ahol az önsajnálat és világfájdalom némi dühkitöréssel párosítva az egészen korai anyagok lelkivilágát varázsolta elő, ami nem várt húrokat pendített meg ott legbelül. A felhők most nem csak szomorkásan csöpögő őszi esőt, hanem bizony némi felüdülést hozó szeszélyesebb nyári zivatart és mindent elborító hosszú téli félhomályt is ontanak magukból. Szerencsére a kétlábgép és a marcona, inkább vészjósló gitártémák az egészen Neurosis-os hangulatokat rejtő Fall With Me-nek is a gerincét képezik, amire Aaron dallamai most is inkább csendesen keserű és mérgét a bosszúra gyűjtögető megsebbzet farkas érzetét keltik, mintsem a kertben pityergő kisfiúét, aki épp most látta meg, amint szíve szerelme puszit adott a szomszéd kisfiú orcájára. Bár maguk a szövegtémák kétségtelenül inkább ez utóbbi örök fájdalom témáját pedzegetik, azonban a For Lies I Sire esetében a zene köntöse üdítően régimódi, a maga módján bátor és antikommersz, nem várt megoldásokkal is megáldott időutazás a kilencvenes évek eleji doom/gothic hangulatvilágba. A némi teátrális beöntéssel is megáldott The Lies I Shire-t követő Bring Me Victory elfojtott érzelemfelgyülemlése a hangulatfokozás és szőrborzolás iskolapéldája, ami ismét egy régimódi underground doom-death témában csúcsosodik ki, amire a koronát kétésgtelenül a Chapter In Loathing álleejtése teszi fel. Bizonykérem! Blastbeat, gitárreszelés, hörgés és károgás. Na ez az, amire szerintem még az elvetemült fanok sem számítottak és ez az, ami az említett korona mellett a többi finomsággal együtt és a tökéletes záró Death Triumphanttal karöltve tisztes pozícióba helyezi ismét a csapatot az underground térképen.
A For Lies I Sire egy kapocs, egy kar, ami egyszerre ráz kezet a régmúlttal és parolázik az elkövetkezendő előtt, tökéletes elegyet képezve a gyökerek mocskával és a jövő csillagporának fényeivel. A bónuszcucokkal megspékelt gyönyörű digipack verzió külcsínben, igényességben és profizmusban a teljesen jogosan elvárható szintet hozza, aminek a valódi értékét még is csak a belbecs adja meg.
Ja, és ne feledjétek, július 9-én My Dying Bride buli a pécsi Rockmaratonon! Ezúton is köszönjük a promoanyagot!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.