A különleges hangzású olasz formáció nem annyira mindennapi műfaji kavalkáddal kedveskedik a mélyebb és betegebb zenék szerelmeseinek. Az Urna gyakorlatilag a funeral doom ügyes elegye az ambient felhők tipegésével és a rideg és mizantróp black metal ötvözetével. A formáció 2004-ben jött létre Cagliariben, és az Iter ad Lucem címre keresztelt korongjuk immáron a harmadik nagylemez. Lényegében két ember munkája, akiket megint csak másik két személy egészít ki, de ők csak vendégek a nagy utazás és merülés masszájában. Mellesleg az az MZ nevű géniusz hívta életre a dolgot, akinek némi köze van a Arcana Coelestia-hoz és a Locus Mortis-hoz is…
Ahogy az ambientek többségénél, így az Urna esetében is hosszú és rövid szeletek követik egymást, lassú lépegetés a létezés perifériáin, fájdalom és mérséklet a tisztelet és a múlt övezte repedt üvegcserepek tánca közepette. A legjellemzőbb természetesen a funeral doom kiégett pajtája, melyben az elmúlás délceg lovai várják a friss élet zabját felhők és égboltok illetve halott és érzéketlen monstrumok tálalásában. Nem első hallgatásra átjövő kavalkádba csöppenünk, igencsak érlelendő és lassanként befogadható massza ez, melyben a rengeteg klisé mellett komoly értékek is szerepet kapnak. Gyakorlatilag semmivel se jobb vagy másabb, mint az általában vett funeral doomok, talán csak annyi a differencia, hogy a kohézió a fájdalom és elmúlás közötti partszakasz rengeteg féle színben utal a nagy ugrásra, az ismeretlenbe és a már túl ismertbe egyaránt. Direkt nem említek meg semmilyen formációt sem, amely hasonló lenne, s nem azért teszek így, mert nem tudnék idebiggyeszteni ismert vagy kevésbé ismert neveket, hanem mert értelmetlenek látom – hiszen, aki vevő az e féle muzsikára az érteni véli majd soraim, és nem a nevek, hanem éppen a színek mutatnak majd neki irányt, hogy érdemes-e letöltenie, vagy esetleg megvásárolnia. A hangzás monumentális, mégis koszos, s mintha az éterben ragadt volna az oszladozó embrió, a szülőnyílás penészben tündököl és mindent átölel a hullafolt. A külsőségek, pedig inkább valamiféle elektronikus ambient esetleg chill out halmazait jutatta eszembe, mint egy lassan hömpölygő halott artériák metszetét, pedig ez a test rég nem él már, csak a benne mozgó idegek és sejtek lélegeznek, a merülés közel 50 percig tart, hogy aztán felejthető lehessen az, amelyet felejteni véltünk, és emlékezetünk csak a zaj, tört ritmusok és a megnyílt kozmoszra koncentrálva hulljanak a végtelenbe…
A végtelen talán az egyetlen olyan szó, amely leginkább kifejezi azt, amiről az olasz Urna szól, vonagló, fájdalmas és ismeretlen az a végtelen, amely a hallgatót átöleli a magányában, s ez a magány az, amely olyan hasadttá, törötté és természetesen nehézzé teszi az Iter ad Lucem csillagközi históriáját…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.