Az orosz fővárosból szabadult Lethargy Dream immáron ötödik nagylemezzel rukkol elő, gyakorlatilag egy kétfős formáció, melyben rengeteg vendégzenész segít be. A tavalyi kiadvány megint csak BadMoodMan Music és Solitude Productions anyag. Mit is kéne még tudni a moszkvai arcokról a vodkán és vodán kívül? Nos, műfajilag valahol a doom-death és gothic között mozog, szóval éppen a féle kísérletezés, melyekkel az említett kiadók foglalkoznak.
Az egész korong mindössze 3 számos, mégis szembejuttatta mindez az egykori Edge of Sanity megborult koncepcióját, s azt a sokszínűséget, melyekkel egykoron festettek. Természetesen korántsem annyira progresszív a dolog, de az oroszok egész ügyes és masszív dolgot raktak össze, s néhol erősen a régi idők pszichedelikus mamutjai köszönnek be; gondolok itt pl. a Pink Floyd-ra. Gyakorlatilag a death metál ropja hullaszagú táncát a haldokló gothic és doom elemekkel, ezek vegytisztasága, pedig létrehozza az állandóan hullámzó, lépcsőktől mentes széthullást. Lényegében ez egy állandóan változó massza, amely kicsit elfelejteti az időfogalmát, és a létezés egy pontba süppedve figyeli vajon mi történik az elkövetkező 10 percben…
A legeltaláltabb és összetettebb dal mindenképpen a közel 24 perces Uranus, amely már-már olyan post ízekben is mozog néhol, mintha csak iSiS-t vagy Pelican-t hallanánk, míg a rövidke New Day Will Never Come egy komoly semmibe hullás, amolyan szomorkodós vacogás az ágy sarkáról szemlélve a TV fényében gyilkolni készülő gonoszt… és lényegében ennek a kettőnek egyfajta hozadéka a kezdő Singularity. Aki vevő a mélyebb és destruktívabb muzsikákra, és favoritizálja a doom és gothic próbálkozásokat, s nem zavarja a mély hörgés, az nagyot szakíthat az oroszokkal. Külön ajánlott a korai Crematory, Atrocity, Mindrot és a nyitottabb és megint csak az igazán korai Theatre of Tragedy fanoknak, hajrá!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.