A belga Serpentcult egy viszonylag rövid múltra visszatekintő zenekar, három esztendeje alakultak, s a 2008-as Weight of Light c. bemutatkozó nagylemezüket mindössze egy EP előzte meg a svéd I Hate Records-nál rögtön a létrejöttüket követő évben; a Trident Nor Fire. A tagok azonban nem kezdők, a zenekar háromnegyede, azaz Frederic Caure gitáros, Steven Van Cauwenbergh basszer és a dobos Frederik „Cozy” Cosemans mind megfordult a ’98-tól 2006-ig létezett Thee Plague of Gentlemenben, tehát a belga színtér rutinos arcai. S ha ez utóbbi név semmit nem mond és ennyiből még nem kezdene derengeni, mit is várhatsz tőlük, semmi baj, vess egy pillantást a kiadóra; a Rise Above nevéből száz százalékig biztosra vehető, hogy valami borult és füstös doom anyaggal lesz dolgod. És nagyjából így is van.
Ők ugyan groove / doom metalnak nevezik stílusukat – akármit is jelentsen ez így, ebben a formában – én azonban még a sludge-ot is nyugodt szívvel idebiggyeszthetném, legalábbis a lemezre vett riffek jellege alapján. De teljesen mindegy, milyen skatulyával dobálózunk, a Serpentcult gyökerei akkor is a Black Sabbath közvetlen közeléből fakadnak. Aztán a Cathedral, az Electric Wizard, vagy épp a Goatsnake is ide sorolható minden további nélkül, de hát tulajdonképp ezek a zenék mind egy tőről fakadnak, Tony Iommiéktól.
A Thee Plague of Gentlemen végét az ottani frontemberük viselt dolgai okozták, de mivel a hangszeres rész együtt maradt, nagy vonalakban tulajdonképp egy név-, és énekes váltásról lehet szó. Ezúttal egy hölgyet, Michelle Nocont állították a mikrofon elé. Michelle énekhangja kellemesnek mondható, hasonló dallamvilágot hoz, mint a fentebb említett bandák, én azonban jobban elviseltem volna egy dögösebb, szőrösebb torkot. Ezek a riffek egyszerűen többet érdemelnek ennél a modoros, aranyos vokálnál. A kezdő New World Ordernél például nagyon szoknom kellett az énektémáit, s a mai napig nem vagyok kibékülve vele, pedig a zene nem rossz. Igaz ugyan, hogy nem ér fel a hatásaikéval, de pár dalban Frederic elég jóféle zsíros, füstös riffeket ereget el. Ilyen például a málhás, belassult Screams From the Deep, amely a végén fajsúlyos fejlóbálós témázásba vált át, a komor akkordbontogatással kezdő, ének nélküli Awaken the Kraken (melynek kifejezetten előnyére válik az instrumentális jelleg), vagy az Arkanum. Ez utóbbi mélyen búgó, dohos riffjei talán a legjobbak a saját mércéjükkel mérve; a záró, nyolc perces SerpentCult pedig a hangosodó / halkuló gitáreffekttel elég korrekt zárása lett a lemeznek.
A Serpentcult inkább kuriózumnak vehető a női ének miatt, semmint a stílus új reménysugarának, ahhoz én még kevésnek találom az itt nyújtott teljesítményüket. Dalszerkezetek terén is érdemes lenne ötletesebbre venni a figurát, néhol meglehetősen ellaposodik a lemez a monoton riffeléstől. Tudom, a monotonitás a doom jellemvonásaihoz tartozik, de akkor is hallottunk már ötletesebb felépítésű számokat a stílusban.
Ami még érdekességképp megemlíthető, hogy a felvételek azzal a Greg Chandlerrel készültek, aki a monolitikus funeral doom eposzokat világra szabadító Esoteric soraiban gitározik és énekel, a keverés pedig Billy Anderson (ld. még pl. High On Fire, Neurosis) érdeme. A hangzás ennek megfelelően kellően koszos, de arányos, és tökéletesen illik ehhez a világhoz, a gitárok mélyen zúgnak, a basszus hallható, a dob zsírosan pattog, nem érheti panasz. Az albumhoz bónuszként kapható 7” lemezen még egy Hiatus feldolgozás (Devastation Of Life) és a kislemezük egy dalának koncertverziója foglal helyet. A doom fanatikusok azért nézzenek utána
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.