Éppen az imént írtam le a Primary Stroke cikkemben, hogy a promók választása hogyan is megy a Forgácson; nos az olasz Thy Majestie szimfonikus power metálja se éppen a legkelendőbb. A Palermo-i csapat amúgy 1998-ban alakult és az egyszerűen Dawn-ra keresztelt tavalyi korongja a negyedik nagylemezük.
Lényegében a szimfonikus power metál jelzővel mindent elmondtam, mert mire is számíthatunk? Epikus részletek, magasztos szólók heavy berágásokkal, alapos riffekkel, szédületes (néhol-néhol már-már futurikus) billentyű felhőkkel és egy érett torokkal, aki annyi minden szép és távoli dologról énekel, orgánumába véve a jelen romlottságát, a bekövetkező jövőt és a szinte már RPG (azaz szerepjáték) szerű soha sem létezett múlttal.
És ezt kapjuk?
Igen ezt!
Minőségien?
Maximálisan!
S mindez érdekfeszítő?
Nekem ugyan nem!
De legalább egy picit tetszik?
Mint háttérzene olvasáshoz; tökéletes, masszív és igényes, jó zenészekkel.
Tehát végeredményében mégis csak jó?
Tökéletes anyag – s annak, aki vevő az igényes és állandóan építkező power balladákra és lépegetésekre, klasszikus zenei és régi gyökerekben tápanyaghoz jutó metál és rock erekre egyenesen az anyaföldből, annak biztosan!
Akkor ennyi volt a kritika?
Nem teljesen, még leírom kiknek ajánlott… illetve, hogy akik régebb óta ismerik őket, tudhatják, hogy a kezdetekhez képest rengeteget fejlődtek, modernebb lett és természetesen a fél legénység azóta más hajókon vívja harcát a tengeriszörnyekkel, vagy a mély és sötét erdőkben az óirás piros pöttyös gombák mellett az elfekkel és almabortól megrészegedett kapzsi orkokkal…
Műfajilag, akiknek az olyan nevek, mint a Kamelot, Rhapsody esetleg a Symphony X és Blind Guardian szívdobogtató jelenségek, azok csapjanak rá erre is, én magam a maximális igényességük ellenére is jó mélyre süllyesztem a többi csak egyszer hallgatott lemezek tárába.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.