A két demóval rendelkező svéd banda a tavalyi évben debütált a Memories From Nothinggal. Az azóta két főre apadt formáció érdekessége, hogy a mozgatórugójának tekintendő Andreas „Dea” Karlsson a Ribspreader és a Paganizer soraiban szerzett nevet magának, ahol is sokkal nyersebb, brutálisabb zenében, hamisítatlan régi vágású svéd death metalban utazik. Az Another Life viszont (papíron) progresszív metal, mindenféle hörgés-morgástól, durvulástól mentesen, cserébe viszont a cd-n Dan Swanö-vel a szintetizátor mögött – nyilván a Ribspreaderből adódik az ismeretség és a közös szereplés.
Swanö azóta már nincs a soraikban (vajon meglepődtél ezen?), őt amúgy szükségtelen bemutatni, aki nem tudná, ki is ez a figura, tekintélyes mennyiségű bandának / projektnek kellene utánanéznie. Ezeket inkább nem emelném ki ebben a cikkben, leszámítva a Nightingale-t, mely zeneileg elég hasonló az Another Life-hoz, csak a minőségben lelhető fel némi differencia, természetesen mondanom se kell, melyikük javára. A lemez kilenc dalában nem fogunk brutális riffekkel, morcos hörgéssel és taglózó ütemekkel találkozni; viszont vannak kellemesnek mondható lendületes dallamok, svéd profizmus és lágy, fátyolos melankólia. A Nightingale mellett az Opeth finomabb, „igényes” hangszeres megoldásai jutnak még eszembe, valamint néhol a Paradise Lost egyes pillanatai is beugranak kapcsolódási pontként. A Falling Apart lendületes, viszonylag pörgős darab, rögvest kijelöli azt a csapásirányt, melyről aztán nem is igen mozdulunk el a későbbiek folyamán. Andreas, mint énekes, igazából semmi különlegeset nem mutat, a hangszíne kellemes, elvan abban a tartományban, amiben otthon érzi magát, nem vállalkozik a képességeit meghaladó dolgokra. Talán nem feltétlenül helytálló viszonyításként, de a Dark Tranquillity Projector lemezén hallottakra emlékeztet a hangszíne és a közvetített érzelmek miatt, csak azzal ellentétben itt nincs egy olyan dallam, ami hosszabb időre megragadna az emberben. Ez a lemez egészére is elmondható; igényes, profin összerakott anyag, mindenféle negatív tartalomtól mentesen, mely nem égbekiáltóan rossz hallgatnivaló, csak túlságosan is finomkodó és érzelgős, ami eléggé taszító számomra. A The Everflow-ban felbukkanó Hammondot idéző hangok nem hatnak ma már újdonságképp, meg hát volt már egy Nightingale, így túl sok eredetiséget felmutatni sem tud a korong. Emberközeli érzések, barátságos hangulatok kollekciója, rosszul nem esett, de túl sok nyomot nem hagyott bennem. Talán nem én vagyok a célközönség, és másnak többet ad, de bennem nem mozdított meg semmit.
A hangzás tiszta, organikus, telt és profi, amiért kapnak egy pluszpontot, illetve még érdemes megemlíteni a kiadót; a Vic Records a Sear Bliss és a Sin of Kain (valamint a DSD kislemezének újrakiadása) révén itthon is ismerősen csenghet. A lemez pedig inkább olvasáshoz, háttérzenének ajánlott.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.