Lengyelország metal nagyhatalom és kész. Hosszú évek óta melegágya olyan számtalan, általában keményvonalas bandának, akik meghatározó résztvevői az európai keményzenei életnek. Ám ez csak a felszín, a jéghegy csúcsa és bizony a látható rész alatt felmérhetetlen underground tevékenység, megannyi ismeretlen és meghökkentően jó teljesítményt nyújtó banda él és alkot. Nem mondom, hogy mindenki megváltaná a világot, ha az a fránya szerencse és a lottó telitalálat a felszínre vetné őket, azonban kétségtelenül érdekes és kellemes meglepetésben lehet része annak, aki áskálódik egy kicsit. Na szóval, ennyi bevezető után gondolom senki sem lepődik meg azon, hogy a Cryptic Tales is Lengyelhonból érkezett. Meg azon sem, hogy életében nem is hallott erről a csapatról. Pedig a banda bármennyire is meglepő, idén ünnepli 20. születésnapját, ami azért nem szerény teljesítmény. Azonban a 20 év alatt kiadott egy demo, három korai nagylemez és a friss anyag nem feltétlenül tükrözi az aktív és folyamatos jelenlétet és munkát, ami igaz is, lévén bő tízévnyi hallgatás után tértek most vissza a VII Dogmata of Mercy nagylemezzel illetve az összes korábbi anyaguk 2009-es újrakiadásával. Nézzük, mit is takar ez a húsz év és a friss nagylemez.
Felületesen annyival el lehetne intézni a Dogmata of Mercy-t és az újra életre kelt csapatot, hogy egy újabb kétségtelenül minőségi, de ezerszer hallott Dimmu Borgir-COF-Mystic Circle kópia. Annak, aki esetleg a korai anyagokat ismerte és szerette, ez az egy mondat elég ahhoz, hogy pengét nyeljen, hiszen a nagyon korai tiszta doom-death, majd a kisérletezősebb, hígulóbb azonban egyediség terén sokkal értékesebb Valley of the Dolls és a már némi fáradást mutató és útkereső The Tales anyag vonala rég az enyészeté. A furulya, fuvola, a hörgés és a középtempós death pumpálások helyett van itt nekünk szintiszőnyeg, monumentális hangorkán, reszelés és károgás csak úgy, hogy megfeleljen a mai kor közérthető divatblackjének, elérje és megfogja a Dimmun, COF-on és Mystic Circle-őn szocializálódott célközönséget. Egy mentsége van csak a csapatnak, hogy teszi mindezt a pálfordulást egy egészen minőségi, élvezhető, urambocsá felületesen szerethető formában és minőségben. Bár a témák kilencvenöt százaléka a fent említett bandáktól kölcsönkért kottákból születtek, azért a maradék öt százalék arra tökéletesen elég, hogy mind a hét tételbe szoruljon olyan pillanat, amire felkapja az ember a fejét, és újfent elodázza a totális sárbataposást, lehúzást és meghurcolást, plágiumot kiáltva. Azért a nyitó Purgatory vezértémáját simán megtalálhatnánk valamely Dimmu anyagban erre mérget vennék, mint ahogy a kettes Towards Modern Darkness furcsa COF-Satyricon hibridje is feszegeti a pofonosládát, amit még egy kis Drachenblut korszakos Mystic C.-s alibiszintizés is megfejel. Azonban időről időre mégis nagyokat bólint az ember egy-egy eltalált harmóniára és váltásra. Még ha a Valley of the Dolls II kezdése ismét olyan, mint ha már direkt csinálnák, a főtéma mégis fülbe ragad és hallgattatja magát. Szerencsére jelen tételben a szólót egy az egyben sikerült Chuck Schuldinertől kölcsönvenni és még némi Cannibal Corps-ot halványan idéző málházás is szorult a nagy maszkabálba. És nagyjából elérkeztem oda, hogy a maradék négy tétel kapcsán semmi újat nem tudok elmondani. Egy újabb Dimmu, egy újabb COF, és még egy Dimmu téma és megint Mystic Circle szintibaszkolódás és ismét Dimmu és…
Szóval akkor most mi is legyen a VII Dogmata of Mercy-vel? Maradjunk annyiban, hogy a rogyásig ismételt párhuzamok kedvelői simán bevállalhatják, mert minőségi, jól szól, csak éppen nem őszinte és egyedi. De ez ma már kit érdekel ugye? Csak csillogjon, a szagát majd elfújjuk a ventillátorral…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.