Mégis milyen zenét játszhat egy lengyel banda, melyben Inferno (Witchmaster, Behemoth) a dobos, a tagok nagy része a Damnationből érkezett, a gitáros Trufel pedig a Yattering és a Masachist révén szerzett érdemeket? Természetesen csakis death metalt. ’98 óta űzik az ipart, s a szóban forgó már a negyedik nagylemezük; stabil két-három éves periódusokban ontják magukból az aktuális gyűlöletadagokat. A Praise The Beast az első találkozásom velük, s lett légyen bármennyire brutális a korong, az érzéseim mégis felemásak.
Kompromisszummentes, tömény darálások sorjáznak egymás után meglehetős intenzitással, masszív riffelés, szigorú énekhang, sortűzként pergő dobok, vércseként síró magasztos szólók, valami mégsem klappol. A gitártémákra többnyire a dallamos megközelítés igaz; persze nem ikergitáros harmóniákra kell asszociálni, hanem a lengyelekre jellemző vészjósló, gonosz, black metal-szerű dallamokra. Szólóból is elég sok van és néhány technikásabb trükközés, villantás is belefér, de nem ez utóbbira vannak kihegyezve a számok, hanem az intenzitásra, Inferno pedig ki is éli magát a dobcucc mögött. A basszusgitáros Bruno énekhangja mély hörgés, a Vaderes Peteréhez egészen hasonló orgánummal, s mikor elereszt néhány öblös hangot a két gitár dallamaira, elég hatásos tud lenni. Eddig a pozitívumok, s most jöjjenek azok a pontok, amik negatív irányba billentik a mérleg nyelvét. A konstans brutalitás mellett elég sokszor szivárog be a küszöb alatt a Behemoth teátrális mázának kellemetlen bűze; itt ugyan csak pár kiállás és mázsásabb téma helyettesíti az epikus, bombaszt leállásokat, de az emészthető dallamos riffek erősen a legnépszerűbb lengyel bagázshoz hozzák közelebb a Praise The Beastet. További gyenge pont például a Sacrifice of Blood hail luciferes, vagy a Queen of the Sabbath ostoba áve sathanas-os refrénje, vagy a feketemisét idéző intro (Summoning) elcsépelt harangkondulásai. A szövegvilág ezek után nem meglepő módon kimerül a szokásos felszínes, olcsó sátánkodásban; de aki egy vállrándítással túl tud lépni, mondjuk a Belphegor hasonló szintű megnyilvánulásain, azt itt sem fog tépelődni rajt. Nem kell mindenkinek megfejteni és magvas gondolatokat potyogtatni, persze, meg ezek a dolgok valahol hozzátartoznak a metalhoz, de némi fantázia nem ártana már e téren, mert ez ebben a formában fárasztó. Arról meg nem is beszélve, hogy a dalok elég egyformák, sokszori meghallgatás után is hiányoznak az emlékezetes pillanatok, minden belesimul egy brutális masszába.
A hangzás professzionális és irdatlan vaskos, sehol semmi zsír, zaj, vagy dög, amitől kicsit élőbb hangulata lenne, csak várfalnyi vastagság, viszont legalább a pergő nincs előre keverve. Akinek a Behemoth már túl kommersz, az itt nyugodtan próbálkozhat. Számomra nem ez az epikus, (blackes), dallamos közeg az, amit a death metalban kedvelek, a lengyelekre szorítkozva inkább a néhai Decapitated és Yattering, vagy az újabbak közül a Masachist átlagon felüli debütálása dobbantja meg a szívem. A pontszám ennek fényében értendő.
A lemez és az Agonia Records néhány további kiadványa megtalálható a nagyobb Alexandra üzletekben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.