Legkésőbb november elején megjelenik a holland Ed Warby (Gorefest, Ayreon, Demiurg, Impact, Orphanage, Hail of Bullets, stb.) és a svéd Roger „Rogga” Johansson (Paganizer, Terminal Grip, Demiurg, Edge Of Sanity, Sinners Burn, Ribspreader, stb.) közös munkája, amely a Burden Of Grief címet kapta. A nemzetközi együttműködés műfaji irányvonalát érzésem szerint mindenki valahol a death metal körül határozná meg, ám ez esetben mindenki téved, a két muzsikus ugyanis a klasszikus doom poros útjára lépett.
A duó hivatalos biográfiája szerint a The 11th Hour „két rokonlélek nyomorult ivadéka”. Ed és Rogga 2007-ben döntött úgy, hogy létrehoznak egy doom projektet. Warbyról tudvalevő, hogy nem csupán a bőrökhöz ért, hanem a húrosok és a billentyűsök működtetésében is jártas, zenei világa pedig igen tágas. A projectben ő írta a dalokat és minden hangszert ő vett gondjaiba. A vokális feladatokból is részt vállalt, az emberi hangok képzéséért ő, a nem emberiekért pedig Rogga volt felelős.
Az album nótái egyetlen szorongató történet köré épülnek, ami egy halálos betegségben szenvedő emberről szól, akit a küszöbön álló végzet miatt rémálmok kísértenek, amelyekben átéli életének legsötétebb pillanatait. A haldokló utolsó napjait tölti a földön és szembe kell néznie a rá váró sorssal; a kárhozattal vagy a megváltással. A címlistára akár a rövid, drámai történet vázlataként is tekinthetünk.
A borító egyszerű, de művészi, monokromatikus grafikája tökéletes stílus- és koncepció-relevanciát mutat. Edgar Allan Poe szavai jutnak eszembe (Csillag Imre műfordításában): „Csillogó démon-szemével bűvvarázsba ejti lényem, s lent a bágyadt lámpafényen lopva terjeng szét az árny… Holt remények… Fáj az Élet… Éjbe vész a fénysugár…”. A holló a különböző kultúrákban igen változatos jelkép, a borítón megjelenő madár viszont – kétség nem fér hozzá – az album történetének főhősére váró halált szimbolizálja.
A lemez kitűnő hangzása Ronnie Björnström (Embracing, Knife In Christ, Ribspreader, Bone Gnawer) és az Audio Enhanced Productions munkája. Nem egyszerű ebben a műfajban sem jól megszólalni, de Ronnie-nak sikerült szinte kozmikussá tágult, mégis jól átlátható térbe varázsolni a muzsikát.
Az album a lejátszási listára tekintve rövidnek tűnik, ám a hat tétel összesen több mint ötven perc műsoridőt tölt ki, ami azt jelenti, hogy a nóták nem átlagos hosszal bírnak. A dalok az időbeli terjedelem és a vontatott tempók ellenére nem válnak unalmassá, a vokális kifejezésmód és az instrumentális hangulatok váltakozása kiválóan alkalmas arra, hogy ébren tartsa a figyelmet a lemez elejétől a végéig.
A tágas struktúrájú riffek romos, sötét nekropoliszban álló súlyos oszlopok, melyek között csak kísértő hangok és a billentyűk atmoszférikus szólam-fuvallatai járnak. Ed tiszta, szomorú, dallamos hangja a história hősének reményvesztettségét adja vissza, míg Rogga kegyetlen üvöltése a végső elkeseredés megnyilvánulása.
A hat nóta mindegyike ragyogó, ám igen komor hangulatú, gyász terhétől súlyos darab, amelyek gyökerei mélyen a tradicionális doom metal talajában lelhetők fel, még akkor is, ha az extrém énekhang miatt a muzsika néha átlép a határmezsgyén a gótikus metal stílusa felé. Alapjai olyan bandák munkáin állnak, mint a Saint Vitus, a Count Raven, a Candlemass, a Cathedral vagy a Solitude Aeturnus, esetleg a Paradise Lost. Semmi újkori hóbort, semmi down-tempo metal, semmi stoner, csak makulátlan doom.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.