A ’80-as évek közepén alakult dortmundi dallamos metal-brigád ’89-ben rukkolt elő első albumával, a hatalmas Kingdom of the Night-tal, melyet egy esztendő múlva követett az egyszerűen csak II-re keresztelt újabb alapmű. Egy fantasztikus hangulatú koncertlemezen (Access All Areas) át vezetett az út a The Big Thrill című klasszikusig, ezzel azonban a kezdeti lendület alább is hagyott. (Érdekesség, hogy a 80-as évek végén még nálunk is megfordultak a Tony Martin-nal felálló Sabbath vendégeként… elérzékenyülök, ha csak rágondolok egy ilyen összeállításra…)
Minek utána a szerfelett kártékony grunge-hullám felütötte ocsmány fejét – sok más dallamos csapattal egyetemben az Axxis is válaszút elé került: eltűnnek a süllyesztőben, vagy modernizálják stílusukat. Sajnos/szerencsére hőseink az utóbbit választották. Sajnos, mert az 1995-ben, illetve ’97-ben kiadott Matters of Survival és Voodoo Vibes albumok csak elvétve tartalmaztak emelkedett pillanatokat: a dallamokat feláldozták a modernizáció oltárán. Szerencsére, mert a zenekar ezekkel átmentette magát 2000-be, amikorra a cipőbámulós depizene végre kilehelte setét lelkét… A fiúk „Back 2 the Roots” jelszóval az újrakezdés mellett határoztak. Kiadót váltottak (illetve alighanem az váltotta le őket), és az EMI-től a Massacre-hoz igazoltak. Nem volt más hátra, mint megalkotni egy maradandó lemezt. Pontosan ez is történt. Már a cím is az újjászületés jegyében fogant – utalva a kezdeti sikerszériára. Ezek után csak a zene kellett, hogy felvegye a versenyt a régi korongokkal… Biztosíthatok mindenkit: felvette… Megadallamok, remek riffek, fülből, agysejtekből eltávolíthatatlan refrének, a frontember Bernhard Weiss Mikiegér-szerű, ámde áruvédjegy-jellegű hangja, Walter Pietsch pompás szólójátéka, kimagasló dalszerkezetek jellemezték a társulatot mindig – és eme jellemzők abszolút illenek erre a lemezre is. Minden dal egy-egy kis mestermű, melyek közül talán csak a My Little Princess emelkedik ki – ez mindent visz! (Mint Lola-T az autós kártyában-megboldogult gyermekkorunkban…) Ettől lehetetlen szabadulni, ha csak egyszer is hallod! Már a verzedallam slágeresebb, mint más bandák refrénjei… Még a Na, Na, Hey, Kiss Him Goodbye sem lóg ki a saját számok közül-tudtommal ez az egyetlen feldolgozás, amit lemezre tettek (a remekbeszabott Flash Rockin’Man végül az Accept-tribute -on kötött ki).
Összegzés: A zenekar barátainak nem kell ajánlanom ezt a hanghordozót, mert nyilván őket is rég rabul ejtette! Ellenben, ha valaki meg akarna ismerkedni a csapattal, ezzel az emblematikus alkotással nem foghat mellé! Dallampártiaknak csalódás kizárva… Ez egy klasszikus mestermű, még 100 év múlva is hallgatnám…bár attól tartok, rajtam kívülálló okokból-nem fogom…
Zenészek:
Bernhard Weiss – ének, gitár
Walter Pietsch – gitár
Markus Gfeller – basszus
Harry Oellers – szintetizátor
Richard Michalski – dob
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.