A nyár közepén új lemezzel jelent meg a piacon az Obituary, a 80-as évek végének egyik death metal úttörője, a világ legsúlyosabb zenekara. Annak idején, mondjuk a zseniális Slowly We Rot album megjelenésének korában nem nagyon gondoltunk bele abba, hogy a banda meddig lesz látható a színen. Néhány feloszláson és újjáalakuláson túl ugyan, de most is itt van még. Abba pláne nem gondoltunk bele, hogy az Obituary idővel beáll azon bandák sorába, akik a rajongóiknak (meg a kiadójuk zsebének) kedveskedő kiadványokat készítenek, mint a tavalyi Left To Die EP. Jó persze, egy death metal hívőnek is hiányzik néha egy kis törődés.
A banda legutóbb négy esztendeje éledt fel haló poraiból, majd azt követően minden évben újabb és újabb kiadványokkal jelentkezett: 2005-ben a Frozen In Time „re-comeback” albummal, 2006-ban – hogy meg ne feledkezzenek róla – a Frozen Alive koncertvideóval. 2007-ben az Xecutioner’s Return lemezzel nyomatékosították a visszatérést, tavaly pedig kiadták a The Best Of Obituary című válogatást és a már említett epilogikus című kislemezt, amely olyan buta borítót kapott, hogy alulmúlja még a gyermekrajz-pályázat vigaszdíjas helyezését elért grafikát is, ami a Slowly We Rot album címlapját díszíti.
A friss Darkest Day borítója kicsit részletgazdagabb, az ötletnek azonban ez is erősen híján van; egy mesebeli jelenetben a királyfi épp békésen metszegeti a csúnya gonosz sárkányt. Egy más megközelítésben: a hóhér visszatért, beteljesedik a vég, végez a ’92-es lemez logójában megjelent pokoli hüllővel. De hajítsuk félre a buta csomagolás kapcsán kialakuló előítéleteket és hagyjuk, hadd próbáljon meggyőzni a tartalom. Mi található a lemezen? Csupa új nóta, abból összesen tizenhárom. Az ókori Rómában úgy tartották, hogy a 13-as szám a halál és a rombolás előjele. Hát… ebben ezúttal biztosak lehetünk.
Az album két utolsó nótája, a Forces Realign és a Left To Die már bemutatkozott a tavalyi EP-n, a második Blood To Give pedig az idei single-n. Attól eltekintve, hogy az anyag rendkívül aszályos, de a véráztatta, szikes talajon itt-ott Slayer és Celtic Frost riffek is megélnek, zeneileg minden rendben. Jó ideje tudjuk, hogy ezek a fiúk nem akármivel gurigáznak. Az Obituary jól járt a jelenleg ittas vezetésért kirótt börtönbüntetését töltő Allen Westet helyettesítő, a Deicide-ból kiutált Ralph Santollával. Ralph kitűnő zenész, nagyszerűen megállja a helyét a zseni James Murphy egykori posztján. Művészi szólói új dimenziókat nyitnak a banda muzsikájában, ám a jellemzően súlyos, nyomasztó hangulatú hangzás semmit nem változott. Trevor és Donald őstagok, Frank Watkins pedig a ’90-es második album óta játszik a Tardy tesókkal. Az általuk nyújtott teljesítményt jól ismerjük. John torka is maradt a régi, csak edződött az idők folyamán. Már-már a dalok szövege is érthető.
A Frozen In Time lemez folytatásának tekinthető matéria igen eklektikus képet mutat, a nótákat az a megfoghatatlan baljós hangulat köti össze, ami körüllengi őket, ami hosszú évek óta az Obituary sajátja, ahogyan a megszólalás is. A lemeznek talán a borító mellett ez a gyenge pontja. A hűség nemes erény, de talán érdemes lett volna átgondolni a hangzást, hiszen már éppen húsz esztendeje, hogy először lemezbe sajtolták ezt a brutálisan széttorzított és széteffektezett, öblös és szőrös gitársoundot. Biztosan lett volna mód arra, hogy a kor szellemét egy picit beeresszék a gitárokba. Az idővel nemcsak a floridai fiúkon, de Donald dobjain is megereszkedett a bőr. Manapság ez a hangzás sem trendi, és a tompán pufogó dobokra nem mondhatjuk azt sem, hogy az Obituary védjegye.
A lemezen sajnos látható, hallható és érezhető, hogy nem annyi munka van benne, mint amennyi vér és szenvedés. Hozzá kell tegyem azonban, hogy ez a csapat minimális energia-befektetéssel is profibbat tud alkotni, mint sok mai, tizenkettő-egy-tucat banda, azonban az idő dönti majd el, mennyire elég ez a profizmus. Nekem egy hetesre.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.