„…ha valaha fia felé fordította ma már elporladt világoskék szemét, senki sem őrzi ennek emlékét: kárba veszett mindez a szeretet.”
/Jean-Paul Sartre – A szavak/
Kakukktojásként mered az amúgy igencsak kísérleti zenék halmazába építkező Art of Silence series kiadvány, az orosz Asklepia. Hogy miért is lóg ki a sorból? Számtalan okból kifolyólag; van helységnév (Cheboksary-ban alakult 2006-ban), van zenekarfotó és myspace, és még weboldal is… nagyon pazar, avagy vannak információk. S hogy mégis miért az Art of Silence series harmadik terméke? Jó kérdés, talán mert nem sima black metal, és nem egyszerűen depresszív zene, hanem ambient. Az igazsághoz tartozik, hogy a csapatnak már tavaly jelent meg egy nagylemeze Lake Of Eternity címmel, amit a Rigorism Prod. adott ki, hasonlóan limitált eladási morállal (megint csak 100 db-ra minimalizálva a dolgot). Aztán a banda látványosan logot váltott (sajnos művészneveket nem, így a klisék kliséi kacsintanak vissza olyan nevek láttán, mint: Dunkelheit vagy Ulver…). A stílus nem változott, továbbra is dallamos és mély depresszív black metált kapunk, ambient mozgolódással a háttérben…
Nyers és hideg zene, amiben kellemes dallamok vonaglanak a penge nászán és az elcsukló farcolások nászát élhetjük meg. Szinte bármelyik igényesebb és mélyebb black csapat neve megemlíthető mindenféle igény nélkül, a lengyel Northland-től a hazai DéR-en át, egészen a brazil Thy Light-ig, beleértve, pl. a cseh Lethal Diabolic-ot is… a komor belső világ önszembesítései és a lét kérdése, mint hitehagyott hajó vergődése a magas hullámok között. A Cheboksary hármas brigád doom-os cammogásba merül, kifejlődnek középtempós részek is, s néhol a sebesség is szerepet kap, de ezek a fellángolások minimálisak. Búskomor vergődést kapunk, viszonylag szép külsőségekkel és a nyers hatás ellenére jó hangzással. A dallamok nagy részét már valaki ellőtte előttük, de ettől még kellemes az összhatás, s ha a világot nem is váltják meg, kellemes hallgatni való, mindazoknak, akik vevők a tátongó mélységre és a tudat és lélek közti mezsgye lebontása után maradt csonkra…
Azért nem mindennapos használatra van az orosz zenészek második lemeze, hiszen a dalok hossza, atmoszférája és úgy az egész lemez egyben inkább amolyan pesszimista naturalizmus (némi pátosz-építő fennhanggal) és tökéletesen alkalmas, hogy olykor-olykor nyugodtan bőghessünk egy kicsit, a sötétben, vagy pityeregjünk az áthidalhatatlan szürkületben, miközben lassú árral elmos mindent a megtisztító eső…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.