Az orosz S.C.A.L.P. kapcsán nem rég írtam egy kritikát már (lásd a lapalján), így most se fejteném ki komolyabban a csapat múltját, pedig illene ám, mert a 97-es Through Eternity-ről azért kell írnom, mert a BadMoodMan Music kiadta újra, csak úgy mint a többi nagyobb S.C.A.L.P. anyagot. Ez amúgy a debütje az Orel-i hordának.
Érdekes, de kellemesebb és ötletesebb a lassan 13 éves lemez, mint ugyanennek a csapatnak az idei korongja. Igaz, ekkor a tagság egy része is más volt, és evidensen a műfaj is sokkal szerteágazóbb. A korai End Of Green-t és Paradise Lost-ot, illetve a megint csak korai Amorphis nevét most is meg kell, hogy említsem, de most kiegészíteném a Tiamat zeneiségével. A nóták sokkal jobban megírtak, változatosabbak és sokszínűbbek, pedig nem érezni, hogy többet tudtak volna ekkoriban a S.C.A.L.P. tagjai. Sokkal doomosabb, már-már progresszív jelleget ölt a gothic építkezése és az alternatív megoldások hada, így az Anathema vagy az Iced Earth (van benne némi thrash-power-heavy fuzió), Cemetery és a Mindrot halmazairól is beszélhetünk, csak úgy mint az Orphanage vagy a korai Celestial Season (bár annyira azért nem hat mélynek, és korántsem annyira monumentális) rétegeiről. Akadnak rajta hosszú instrumentális átvezetések, melyek egy részében minimálisan, de elektronikus hatást kelt(ett) Alexey Orekhov a remekbe szabott billentyű témáival.
A külsőségeken semmit sem változtattak, ugyanúgy adta ki a BadMoodMan Music, mint hajdanán a R.I.P. Prods/LEVIATHAN Records csoport, a hangzással azonban sokat pepecselhettek, mert attól függetlenül, hogy tipikusan a 90’-es évek közepi sávokat hallhatjuk a korong jól szól. Érdekes zene, amely rengeteg rejtett értéket hozott magával a felszínre, de hogy ezeket érezhessük, párszor le kell menni a korongnak, az pedig idő, mert hét nóta 50 perc… avagy újabb lassú vegetáció a melankólia penge rágta ösvényein.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.