Echoes Of Eternity
As Shadows Burn

(Massacre • 2009)
2009. november 26.
0
Pontszám
6
A 2007-es The Forgotten Goddess után második lemezével jelentkezik a Nuclear Blast és a Massacre által dédelgetett los angelesi Echoes Of Eternity. Az As Shadows Burn szeptember végén került a lemezboltok promo display-eire.

A csapatról annyit érdemes tudni, hogy a Kirk Carrison dobos és Brandon Patton gitáros alkotta mag 2005-ben jött létre. A két srác néhány kudarcba fulladt vállalkozás – például a Concrete Earth nevű death metal banda – után rájött, hogy asszony kell a házba, majd teljesen véletlenül összetalálkoztak a kanadai származású Francine-nal és kezdetét vette a tündérmese.

A csapat összerántott egy háromnótás demót, szétküldte pár kiadónak, de senki nem foglalkozott vele, mígnem egy példány Roy Z zenész-producer kezében kötött ki. Mondanám, hogy a fene se tudja, mit látott a bandában Roy, de fölösleges. Roy olyan kaliberű zenészekkel dolgozott korábban, mint Bruce Dickinson vagy Rob Halford. Mit láthatott egy tizenkettő-egy-tucat női frontos csapatban? Nyilván Francine-t. Szó se róla, szemrevaló. Roy fel is vetette, hogy menedzselné a bandát, ha épp ráérne. Azért egy ajánlással elküldte a demót a Nuclear Blast kiadónak, aki azonnal szerződtette a csapatot és már kint is volt a The Forgotten Goddess lemez.

Ennyi a múlt. A jelen pedig az As Shadows Burn album, amelyből talán a Gustavo Sazes (nem mutatom be, nézz be hozzá: http://www.abstrata.net) által készített borító ér valamit, és persze a Logan Mader ex-Machine Head/ex-Soulfy gitáros-producer segítségével megkreált hangzás.

Rendben, a zene nem száz százalék plázagót szemét, mert kicsit fémesebb, gitár-orientáltabb megközelítésben nyomják, de ettől még csont nélkül egy kalap alá vehető olyan csapatokkal, mint a Forever Slave, az Eyes of Eden, a Where Angels Fall vagy a Flowing Tears és vajmi kevés köze van a promokártyákon szereplő „progressive/gothic” műfajokhoz. Az anyag a zenészek felkészültségét illetően teljesen rendben van, az ötletes, ám elég harmatos riffekből összelapátolt dalokat viszont mindenestül Francine tökéletesen semmitmondó hangja határozza meg. A hat pontban már benne foglaltatik a remek borító és a jó hangzás…