A görög Sickening Horror debütáló nagylemeze, a When Landscapes Bled Backwards ott volt a 2007-es év legerősebb death metal kiadványai között. Nem sokra rá élőben is el sikerült csípni őket a honi deszkákon egy szokásosan magas színvonalú Immolation és egy erősen felejthető Melechesh előtt a Kék Yukban. A hangzásuk sajnos nagyon rossz volt, a koncertjük se sikerült túl fényesen, így az élő teljesítményük csalódottá tett, de maga a lemez volt annyira jó, hogy ettől még ne írjam le őket magamban. Időközben egy kiadóváltás is történt a szokásos tagcserék mellett; a Neurotic-tól átkerültek az orosz Soulflesh Collectorhoz, akik szép csendben, majdhogynem fű alatt ki is hozták a második nagylemezt.

A Dead End Experiment címével összhangban egy erősen kísérletezős folytatás lett. Azért írok folytatást, mert a váratlan tördelések, érdekes dalfelépítések, jazzes basszuskiállások és az ipari zajok alkalmazása a 2007-es korongra is jellemző volt, azonban míg ott ideális arányban keveredtek a brutális death metal részekkel, addig itt a kalandozós jelleg jóval erősebb lett. Olyannyira, hogy a korongot hallgatva már-már a Pestilence Spheres-e kúszik minduntalan az elmémbe. A szintetizátor-bevezetők, effektek alkalmazási módjánál, az elegáns basszus-futamoknál és a hangulatos, építkezős dalszerkezeteknél végig a hollandok világa kísért. A riffek egyszerűbbek és a When Landscapes-hez mérten nem olyan brutálisak, ami önmagában még nem feltétlenül gond, de sajnos egy-két kevésbé jellegzetes is becsúszott közéjük. Olyan komplex témaorgiát, mint a Virus Detected, itt nem fogunk hallani, viszont van helyette sok középtempós, modern groove, több elborulás, és Gorguts-mód disszonáns dallamok, hogy a kevéske, de jól sikerült szólókról és az eddig is meglévő Morbid Angel hatásról el ne feledkezzünk. Kevésbé tömény és rétegzett ez a lemez, és sajnos kevésbé egységes is; a Murdered Silence ugrálós-kiabálós részei kifejezetten rosszak és bénán állnak nekik, a Universe Within egyes részei is elég gyengék, gondolok itt George Antipatis minden erőt nélkülöző refrén-szerű hörgésére és a prüntyögő dobokra; pedig ebben a dalban vendégeskedik Ross Dolan, az Immolation pacsirtája. Apropó dobok, a 2007-es albumot felütő George Kolliashoz (Nile) mérten Jose Theodorakis itt hallható teljesítménye elég szürke, és a hangszer megszólalása is elég halkra lett keverve. Van, ahol ez ráerősít a sötét hangulatra, de „cserébe” a néhány gyorsabb rész elég sutának hat, ami nem szerencsés egy death metal banda esetében. A címadó Dead End Experiment és a Mirrors Reflect Only Dead Bodies viszont a debüt erejét idézi, ezek egyértelműen a jobb dalok közé tartoznak, a Noise Dreamingnek is előnyére válik a szóló és a szuggesztív, borult hangulat, és a Children Of The Swamp kezdése is egész baljóslatúra sikeredett. A címadóban és a Lay Rotten, Never Forgottenben egy tiszta, beteges énekhang dobja fel George amúgy átlagos hörgését, ami szintén a pozitívumuk közé sorolandó.

Az efféle, több elmélyülést megkívánó anyagokhoz hasonlóan a Dead End Experiment is egy bizonyos hangulatban működik igazán, viszont ettől még felemás alkotásnak érzem; a korong közepén hallhatók az erősebb dalok, a kevésbé sikerültek pedig gyengítik a lemez határozott ívét. Nyitottabb zenehallgatóknak tudom ajánlani, akik egy death metal korongtól nem csak azt várják, hogy élve ledarálja őket, hanem szeretik, ha el is vannak gondolkodtatva.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
