Ha valakinek pár szóban kellene bemutatnom a Fatalistet, azt mondanám, elég sokat elárul erről az egyébként amerikai származású hordáról, hogy eredetileg kizárólag klasszikus svéd death metal feldolgozásokat játszó bandaként indultak Stockholm Syndrome néven. 2006 tavaszán döntött úgy Wes Caley (Uphill Battle és Exhumed – közülük főként az utóbbinak kellene ismerősen csengenie), hogy ideje lenne saját dalokat írni, persze a stílus megtartása mellett. Sikerült maga mellé társnak megnyernie Neil Burkdollt, s rövidesen a hiányzó posztokat is feltöltötte Tyler Castro dobos és Art Hayes (ex-Butchery) basszusgitáros. 2007 nyarára kész volt egy hétszámos demó (Loss – ennek mindegyik dala felkerült erre a lemezre is) és megkezdődhetett a koncertezés, 2008 februárjában pedig leszerződtek az Ibex Moonnal, mely az Incantationös John McEntee kiadója.
A nagy kérdés az lenne, mennyire sikerült a feldolgozásbanda státuszt túllépni, azaz a saját számaik egyénibbek lettek-e, vagy megmaradtak másolat szintjén? Érdemes volt saját néven kiadni a lemezt, vagy inkább oda kellett volna írni szerzőként a példaképeket? Nos, a helyzet az, hogy a Fatalist oly mértékben koppintotta a Nihilist – korai Entombed világát (elég csak a logóra egy pillantást vetni), mint mondjuk a Demonical tette azt a Dismemberével. Olyannyira az old school svéd death metal szellem megidézése lebegett célként a szemük előtt, hogy még a jellegzetes Sunlight-hangzást is többé-kevésbé levették amcsi felebarátaink, és sajnos a témák egy részére is igaz ugyanez. Sorban jönnek a kriptaszagú, masszív északi riffek, hol középtempós, hol punkosan lendületes dob-ütemek, melyeket néhol kifejezetten hangulatos szólók egészítenek ki (nagy általánosságban elmondható, hogy a szólómunka egész korrekt, sőt, talán az egyetlen kiemelkedő pontjuk), és a jól ismert lepusztult érzésvilág is áthatóan árad a pólusaikból. A Nihilist és az Entombed mellett a Dismember neve is megemlítendő, ahogy a Carnage, vagy a Grave sem lehet ismeretlen előttük, vagy evidensen a Bloodbath demója és első lemeze, melyek ugyaninnen merítettek ihletet annak idején. Ami miatt mégsem tudok teljes mértékben lelkesedni a lemezért, az a riffek és dalok minősége. A gitártémák lehetnének sokkal harapósabbak, markánsabbak, és a dalokon is lehetett volna még érlelni valamicskét, mert általános probléma, hogy főképp a szólók maradnak meg az emberben, a teljes szám memorizálása már jóval keményebb dió. Sőt, a szólók alatt szinte életre kelnek a számok, hogy aztán újra visszasüllyedjenek a nagy szürke átlagba. Az intenzitást és az agressziót is kevésnek érzem, és legalább egy kis törekvés nem ártott volna sajátosabb ízek kialakítására, a hatások árnyalására. Ha már old school, érdemes összehasonlítani, a Repugnant, Tribulation, Nominon, Verminous, Dead Congregation, Necrovation, Deathevokation, Bastard Priest, Maim, Vanhelgd zenéjét a The Depths of Inhumanity-vel, és máris érthetőbb, mi hiányzik a lemezből. Az sem szolgál mentségükre, hogy vannak náluk kutyaütőbbek is, mint mondjuk az Axis Powers.
Nem elég az irányvonal helyes kiválasztása, a hangzás belövése; elsősorban jó riffek és ütős dalok kellenek, ha már saját ötleteknek híján vagyunk. Ínségesebb időkben ez egy nagyon korrekt anyag lenne, de mivel manapság rengetegen művelik ezt az old school death metalt, lehet miből szelektálni, s hőseinknél pillanatnyilag vannak fajsúlyosabb versenyzők a ringben. Csak azoknak ajánlanám nyugodt szívvel, akik igyekeznek mindent begyűjteni erről a vonalról, s remélem, a következő anyag erősebb lesz.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.