Vannak stúdió bandák, akik koncerteket nem adnak, vagy ha igen azok többnyire nem hozzák-adják vissza azt, amit a lemezeken hallhatunk. Vannak koncert bandák, akik élőben felszántják a színpadot, míg a lemezeiken csak zörögnek. S persze vannak demós csapatok is, amik anyagi vagy éppen zenei tudás hiánya végett, pár dalos demókkal jelentkeznek évről-évre. Nos, a svéd Maleficio ezt a halmazt erősíti, de még soha se láttam ilyet; Lerumben alakultak 1990-ben, és az első nagylemez 2008-ban jelent meg Under the Black Veil címen. Ez akárhogyan is nézzük 18 év… a csapat, pedig extra aktívan volt olyan év, hogy több egy-két számos demonstrációt is készített, pontosan 18 db-ot. Mi most a második nagylemezről kell, hogy hezitáljunk, elgondolkodjunk, érdemes volt-e vajon a Holland Apollon Recordsnak kiadnia…
Lényegében egy masszív és dallamos death metállal állnak ők már elő lassan 20 éve, és ez a második lemez dalainak többsége is a számtalan demók nótáinak újra feljátszása volt. Sok helyen írják őket dallamos folk halál fémnek, amiben én a svéd csapat szempontjából a népzenei motívumokat csak nagyon csekély helyen vélem felfedezni, a melodikus death metal sem igazán ilyen, hiszen a dalok egy nagy részét a sebesség és az éles riffek erősítik. Mellesleg ügyesek a srácok, de inkább tudnám ezt élőben elképzelni, mint lemezen hallgatni, a profi témák ellenére valahogy olyan nagyon földalattinak hat az egész, mintha egy friss és ügyes kezdő csapattal állnánk szembe, közben meg a tagcserék ide vagy oda is 20 éve aktívak. A végtelenül egyszerű dallamok azért idővel beleivódnak a hallgatóba és valahol a zsigereiben a primitív Dark Tranquillity, In Flames és talán a legerősebb hatás a Dissection – valahol a felszínen érezhető a Sacramentum, Eucharist, Dark Funeral, Desulatory csapása is. A stílusbeli differenciák se egységet mutatnak, már csak azért sem, mert inkább tekinteném a Go To Hell-t melodikus black-thrash elegynek death-gothic vonásokkal, mint aminek titulálják oly sokan. Amúgy a svéd srácok szeretnek inni, és azt a fajta alkohol gőzös thrash-black vonalat is érezni lehet néhol, amitől hírhedt lett a Nocturnal Breed. A korong erőssége, a masszív riffekben keresendő, melyek mindenfajta túlzástól mentesen is eszembe jutatták a Holland Altar komplex zeneiségét. Akadnak rock’n’roll és punk fetrengések is, a végeredmény nagyon hibrid. Nem ma kezdtem a kritikák írását, ez a korong mégis meglepett; amennyire egyszerűnek tűnik ez a korong, annyira nehézkes. Rengeteg a paradoxon, primitívsége ellenére mégiscsak komplex, és a zenei kohézió is ellentétes pólusokból áll össze. Nem szokás ilyet írni az underground black-death körökben, de bizony ez egy elátkozott hibrid.
Korántsem váltják meg a svéd arcok a világot, de valahogy mégis csak megvan a varázsa ennek a korongnak. A hangzás nyers és energikus mivolta jól áll neki, a külsőségek viszont olyan szörnyűek, mint a demós időszakból ránk maradt designjaik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.