Divine Eve
Vengeful and Obstinate

butch
2010. március 22.
0
Pontszám
7.5

Az eredetileg Catharsis néven indult banda a kilencvenes évek legelején két demót és egy kislemezt (As The Angels Weep) jelentetett meg, amik többnyire pozitív visszhangot váltottak ki az undergroundban, majd az ígéretes kezdés után ’95-ben váratlanul beszüntette a tevékenységét. A zenekarvezető Xan Hammack átköltözött Kaliforniába, s a Nuclear Blasthoz tartozó Radiation Records-nál Crimson Relic név alatt kiadott egy hosszabb lemezanyagot, amit eredetileg a Divine Eve debütáló albumának szántak. Közben Michael A. Sleavin gitáros és Matt Killen dobos létrehozta az Infernal Oakot és a Rape Pillar And Burnt. Előbbivel a black metalban próbálkoztak három demó erejéig az ezredforduló környékén, utóbbi pedig egy szem kislemezt hagyományozott az utókorra a death metal műfajban. 2008-ban ez a három őstag újraindította a Divine Eve-t, s bevették Scott Cooksey basszusgitárost, valamint, mivel Matt csak a dalszerzésben vesz részt, turnén kisegítő dobosnak Kyle Severnt, aki többek közt a Vital Remains és az Incantation soraiban is megfordult. Az új kezdet természetesen új anyagot is eredményezett, ez az, amiről most olvasol.

Jól időzítettek a visszatéréssel, érezhetően nagy az igény manapság a cicomázatlan, nyers old school zenék iránt, a Vengeful And Obstinate pedig pontosan ezt nyújtja. Sötét hangulatú, kriptaszagú doom / death metalt, melyben ideális arányban keveredik az Autopsy és a Nihilist régisulis pusztulata a helyenként Celtic Frost ízű riffekkel és a Coffins lassú vonszolásaival. Egyszerű, nyers, a maga szűkös keretein belül mégis változatos, jól felépített, sallangmentes dalok ezek, melyekben a síri dallamok nyújtanak némi színesítést. A lendületesebb, húzós számok (Whispers of Fire és Vindication) mellett a Ravages of Heathen Men gyászos doom témázgatása még erőteljesebben szólal meg, akárcsak a Grievous Ascendance szimpla riffelésére fokozatosan rákúszó vészjósló dallamok. Ez a négy szám, ha nem is egyéni vagy formabontó – mert minek szépítsük, teljes mértékben lefedhető a fentebb említettek munkásságával – azért a kívánt érzésvilágot képes megteremteni, s a potenciális felvevőpiacnak ennél többet 2010-ben nem is érdemes várnia, innentől csak az a kérdés, ki mennyire ír jó dalokat. Ők pedig képesek erre e négy szám alapján. Azért a hangzásuk most nem olyan sötét, mint az As The Angels Weep idején; az érzésvilág hasonlóan lepusztult, ugyanakkor a gitárok némileg szárazabban szólnak, így az a komor, áporodott hangulati él egy kicsit eltompult, de ez még belefér.

Ezzel a 17 perccel tehát alapvetően nincs nagy gond, igaz, én a fentebb említett előző kislemezt egy hangyányival jobbnak tartom, de ez is kellően változatos, hangulatos. A dalszerzői vénájuk valódi próbája azonban egy teljes hosszúságú új anyag lesz; akkor dől el igazán, hogy 35-40 percen át fenn tudják-e tartani a színvonalat, s elkerülni az unalom, vagy az egysíkúság csapdáját.