A kanszaszi Sanctus Infernum-mal kapcsolatban már született kritika, így tehát eltekintenék a biorgáfiai adatok leközlésétől, hiszen a lapalján csekkolható minden. Az apropója az írásnak az új korong, ami nem is annyira friss, a Martyr névre hallgató második nekifutás tavaly jött ki. Design és zenei téren nem történt különösebb koncepció váltás azt leszámítva, hogy nekem az első lemezük sokkal jobban tetszett, lássuk mennyire visz mélyre az amerikai horda!
Az eddigi jól kitaposott lassú malmot kapjuk súlyos riffek között, az kezdés akár Obiturary is lehetne, de természetesen a menetelő old school death metal elemek mellett egy nagy adag doomot is kapunk, s hogy kaparhassuk a falat vagy feslett ereinket a black metal kiéhezett karmai is bele-bele marnak hallójáratainkba, igaz ez utóbbi megjelenése inkább csak névleges, mint valós. Lassú építkezéseket és megfolyt, komor szólókkal vezekel a Sanctus Infernum. Míg a debüt esetében elsősorban a Neurosis-hoz tudtam hasonlítani a mélységeket, addig itt és most sokkal inkább olyan csapatok nevei ugranak be, mint már az említett korai Obituray vagy Bolt Thrower, egykori Morgoth. Valahol a háttérben dolgozik a letompított egykori Death és Pestilence is, de csak egyszerű és sarkított ez a hempergés az üvegszilánkok mezein. A tisztás vértől teljes, a haldoklás pedig minden másodpercben vaskalapáccsal üti agyunkba a tudat és tudatlanság kivénhedt ékeit. A felvonuló death témák morajló doom csapkodás mellett vezetnek előre; a basszusok olyan hihetetlenül koszosak és mocskos módon szólalnak meg, hogy nem egy korai grind csapat megirigyelné ezt a hangzást! A hömpölygő doomban stoner és heavy emelek is könnyen társak lesznek, ahol nem gyilkolják le a hangulatos dallamokat a súlyos riffek. Mellesleg a digi-pack kiadás és a stúdió munkák egyaránt korrekt összképet adnak a kiadót váltott amerikai anyaszomorítókról, a bensőséges és hihetetlenül beteges szövegekről pedig még egy szót se szóltam, holott ezek is tovább építik azt a hitet, amely a fájdalom és ritmikus önmarcangolás oltárán áldozza fel a kedves hallgatót. A srácok valamennyire új arcukat mutatják meg, főleg az egész korongot átölelő vonaglás végett, a debüt se vetekedett a gyors és maszatos témákban, de ennyire lassú elmúlást ritkán hallani ennyire egységesen felfuttatva a Halál indáit lelkünk mélyére.
Nem érzem annyira durva és önmagába süppedőnek, mint a 2008-as anyagjukat, de így kellően elvarázsoltak és fájdalmukat semmi se mossa el, kivétel talán a záró tétel, amely egy igazán kellemes meglepetés csodálatos dallamaival, mesélős önmegvalósulásával, női orgánumával, s valahol nagyon háttérben a népi jellegű hangvétele végett. Itt hallunk tiszta és dallamos éneket, de persze ettől még Ricky Vannatta hozza megszokott fortyogó orgánumát, sebesség terén is itt kapunk a legtöbbet, érdekes zárása a korongnak, megmutatva mennyire sokszínű is tud lenni ez a csapat, ha akar, de eredendő identitásukból a vér és a sötétség árad.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.