A francia Hell Militia black bagázst nem kell bemutatnom mindazoknak, akik kicsit jobban elmerültek már a csigazsabáló barátaink underground berkeiben. A formáció a fővárosból támad immáron kilencedik éve, akadnak ismerős nevek, mint pl.: T. Persecutor az egykoron igencsak extrém Arkhon Infaustus-ból vagy Meyhnach Gestapo 666-ből illetve a kultikus Mütiilation-ből. A hihetetlenül csúf borítójú Last Station on the Road to Death a második nagylemezük, amit csak egy split és demó előzött meg, a kihagyások elég hosszúra sikerültek ahhoz, hogy bátran jelenthessük ki a Hell Militia inkább project, mint aktív csapat. A kiadásért a Debemur Morti Productions a felelős, a hangzás karcos és old school, kicsit thrash hasadású.
Az agresszív sebesség mély váltásokkal és thrash darákkal vezekel, s a lentebbi igazán true, nagyon kemény vagyok, itt a Sátán fasza jelentkezik amottan meg a Szűz Máriát nyalják ki kép ellenére a zene korántsem annyira súlyos és kompromisszumoktól mentes. Természetesen a militarista jellege megvan a korongnak, a puritánépítkezések sok helyen torkolnak primitív vezeklésekbe, melyek egy része emlékeztet a Burzum féle megoldásokra, tárogatásra a mindenség vesztésért… Ám annyira nem visz mélyre, felületes domborzata tele van rejtett és már rég kiaknázott értékekkel, így tehát a végeredmény se más, mint lassú búgásokból a sebességbe jutásig thrash és néhol punkos löketekkel. Nekem néhol a szintén francia Bestial Mockery jutott eszembe erről az elátkozott közel ötven percről, aztán valahogy mégsem, annál komolyabb, erősebb és radikálisabb kiállású. Hazai szinten a szegedi Mörbid Carnage utazik hasonló finomságban, bár náluk a korai Sodom, Kreator és Protector érzés túlmutat a francia bagázs palettáján. De aki a Marduk vagy Gorgoroth féle vonal szerelmese, annak ebben túl sok a kompromisszum és az egyszerű váltások is inkább old school jelleggel vértezik fel a Pokolból előkerült hadsereget, mintsem a luciferi tankokkal támadó és mély mizantrópiával tarkított sárga köpetet. Az új Hell Milita kapcsán még elengedhetetlen az a fura koncepció, mely tökéletesen alátámasztja a fentebb leírtakat, hiszen a Shoot Knife Strangle Beat & Crucify című 
tétel a kultikus önpusztító GG Allin nóta, az őspunk lázadás majdnem Sex Pistols színű Sid deviancia, hiszen a Kevin Michael élete és a szerekkel, mindennapokkal összekapcsolódó anyaszomorító szerepe annyira jól sikerült és olyan szinten degradálta a normális életbe-morálba vetett hitet, hogy lényegében ez a fajta nihil és önvezeklés bekapcsolható a black metal körbe, ám ennek ellenére ha nem is rendhagyó, vagy egyedülálló ez a féle kezdeményezés, attól még semmiképpen se mindennapi. Maga a dal egy egésszéges feldolgozás, tipikusan az az átirat, melybe belefektette a csapat a maga stílusát, talán csak az ennyire erős kórus nem jellemző a pokoli csoportra. A búgó és koszos gitárok, földre hajlongó basszus, fájdalmas hörgés- nyögés és károgás egyvelegét produkáló Meyhnach orgánuma, a végeredmény pedig pár modernebb leállás és kiállást leszámítva (pl. a The Ultimate Deception közepe felé jelentkező Satyricon szerű szaggatás) old school zenével állunk szembe, mely kimért és puritán, de valahogy több az érték benne, mint ahogy elsőre átjönne…
…korántsem mestermű, de erőssége hogy 4-5. hallgatásra fedezhetünk benne fel új és új témákat, illetve nagyon sokrétű a fejlődés és dallameldolgozás szintje. Csigazabáló barátaink, pedig megint veregethetik a mellük; lám nekünk ilyen bandánk is van, ilyen betegek is tudunk lenni, s ha jobban belegondolok nem csak a black metal az egyetlen műfaj, melyben ennyire határozottan képviselik magukat!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.