„Sic itur ad astra!”
/(lat., a. m. igy jutni a csillagokig), Vergilius Aeneis-ében (11. ének, 283. sor) fordul elő./
A főváros és Dunaújváros között igázó Sicitur Adastra 2006-ban alakult, műfaját tekintve göteborgi melodikus metal némi gót húzással. 2007-ben és 2009-ben elkészült egy-egy kislemez, tehát várható volt, hogy lassan debüttel is jelentkeznek és rendezik soraikat, ami idén a Nail recordsnak köszönhetően be is teljesedett. A külsőségek illenek a stílus követelményeihez (bár nekem a fedőről inkább ugrik be egy P.O.D. jellegű megtérítő nu-metál vagy pedig valami progresszív massza, mint egy svédvonalas death bagázs), s a hangzásra se lehet túl sok panasz (Audioplanet) – de lehetett volna energikusabb, ütősebb is –ez az a fajta zene, ami csak így képes igazán hasítani, a bookletből is hiányolom a dalszövegeket – bár lehet csak az én tiszteletpéldányom ennyire puritán ilyen téren…
Ha nagyon tahó módon akarnék közeledni Virág Tamás csapatához akkor azt az egyszerű kérdést tenném fel; minek egy újabb In Flames, At The Gates, Edge Of Sanity és késői Carcass (Heartwork illetve Swansong) kópia? – még akkor is, ha mindez hazai… azt hiszem ez a féle közeledés attól függetlenül, hogy alázós, tartalmazza a csapattal való egyetlen problémám, csak mert magába a zenébe nem nagyon lehet belekötni a hatáselméletek intenzivitását leszámítva. Négy év alatt a srácok korrekt albummal álltak elő, melyben érdekes kísérleti jellegű (kissé elektrós) billentyűtémák színesítik az amúgy már 1000x lerágott témákat. Szerencsére az In Flames merítések elsősorban az egykoron csúcsot jelentő The Jester Race-ből építkezik, és Tamás hangja erősen Anders Fridén orgánum, akár tribute bandának is elmehetnének. A helyzet amúgy nem annyira szörnyű, kétségtelen hogy a fertőzéseket nem sikerült levetkőzniük, de ezek egy része mégis egyedi ízt kap azzal, ahogy a hangszerekkel operálna és érezni, hogy valóban ilyen zenékéért élnek-halnak, külön dicséret Kovács Gergelynek a jól összerakott és energikus szólókért – ilyenkor sajnálom, hogy egy picit tompán szól az anyag és nem tépi le az arcom. S a végén beiktatott morzejel sem ad túl sokat…
A végeredmény kicsit felemás, így a pontszám se tud több lenni, annál, amire először gondoltam, ám még változhat a véleményem, ha egyszer élőben is látom őket. Pl. a Casketgarden-nel úgy vagyok, hogy a lemezeik tetszenek, de koncerten nem jött át, hiába profik, lehet az ingázó dallamvadászokkal pont fordítva járok majd.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.