A Sin of Godot 2004-ben alapították a Páll testvérek; Gábor – ének, Tamás – basszus (őt 2008-ban váltotta fel Kálnay Attila) és László – gitár, valamint Botyánszki Balázs dobos. Mindeddig egy vegyes visszhangot kiváltó demót tudhatnak a tarsolyukban, valamint néhány koncertet, és tehetségkutatós szereplést. A zenekar célkitűzése kompromisszum-mentes death metal létrehozása volt, lássuk, mennyire sikerült.
A demón hat szerzemény kapott helyet; az első track egy rövidke intró, egy kis távol-keleti hangulattal, majd a hét percnél is hosszabb Thousand Wounds, One Death-szel veszi kezdetét a lényegi rész. A szám középtempósan kezd, a lábdob végig pörög, egy kis dallam és agresszív szövegköpködés színesíti a darálást. Ilyesmi üvöltős énektémák sokszor előfordulnak egy magasabb tónusú károgás mellett, bár szerintem inkább illenének valami ’-core brigádba. Leállások és szaggatások is helyt kaptak benn, viszont kompromisszum vagy sem, én soknak érzem a hét perces hosszt, talán jobb lett volna két külön trackre bontani. Náluk is jellemző, hogy vannak jó témák, vannak ötletek, elképzelések, el is tudják játszani, amit kigondoltak, de az a dalszerzői érzék még nem fejlődött ki, amitől igazán működne a dolog. Grandiózus, hét-nyolc perces dalokban még kicsit korai gondolkodni, mert a Buried In Hellel és a kilenc perc feletti Mud Iron Blooddal is ez a probléma – egyszerűen még nem tudnak a tarsolyukban olyan dalszerzői érzéket, ami ezt elbírná. Nem elég a sok egymás után dobált téma és egy hozzávetőleges keret, mikor mi következzen. Ilyen hosszú dalokba tényleg kell valami plusz, valami többlet, mert ha ötödik hallgatásnál kezd fárasztani a szám, akkor egy laikus nem fogja még ötször végighallgatni. A Mud Iron Bloodban például a negyedik perc környéki gitárvillogtatós, kicsavart téma (a hatodik perc környékén ráadásul visszatér) iszonyatosan túl van nyújtva; a Purgatory című (kissé felesleges) intermezzó után érkező Satan embryo direktsége jobban működik. Egész intenzív darab, pedig amúgy a gyorsaság nem igazán jellemzője az anyagnak, többnyire a középgyors őrlésekig merészkednek csak, néhol egy kis Morbid Angel-féle belassulással vagy dallammal fűszerezve, valamint egy-két helyen a Slayer is otthagyta a keze nyomát. A tagok kielégítően bánnak a hangszereikkel, főleg a dobos teljesítménye erős, precíz, és nagyon feszes, kicsit már dobgép-gyanús. A No Silence stúdiónak köszönhető hangzás teljesen megfelelő ide, és a borító is elfogadható. Kezdésnek, szárnypróbálgatásként nem vallanak szégyent ezzel az anyaggal, sok-sok gyakorlással még lehet belőlük valami.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.