Arra kellett rájönnöm, hogy a német Atrocity a metáltörténelem egyik leggusztustalanabb bandája. Az 1985-ben alakult csapat egy igazi divatkaméleon. Arra az irányba hányják aktuális gyomortartalmukat amerre épp fordul az árnyék. A megalakulás előtt éppenséggel grindkórban szenvedő társaság hamar kigyógyult, amikor a szelek elkezdtek a death metal felől fújni és gyorsan össze is hozták a maguk kis kilencvenes évek eleji ultimatív korszaklemezeiket (Hallucinations és Todessehnsucht) amit aztán az akkoriban megvett rajongók a mai napig emlegetnek és amik viszonylag korrekt teljesítményt mutattak fel a stílus keretein belül. Azonban az állhatatosság nem bizonyult a csapat fő erényének, így amint begyűrűztek a kilencvenes évek fekete napjai, a csapat is gyorsan gondolt egyet és elkezdte mai napig tartó metamorfózisát. A Bluttal megkezdett indusztriális vonal mindenféle HC-s, gótikus szado/mazó fertőzésekkel, mikor mi tűnt „mai” húzásnak, szépen haladt a maga útján, mígnem egekig érő sikereket el nem értek anyanyelvük ellenére a bányász honfitársak. Így hát Atrocity-éknek kutya kötelességük volt nekiállni a Rammstein hadműveletnek, ami 2000-ben Gemini fedőnév alatt meg is hozta félig fonnyadt-rohadt gyümölcsét. Mivel a gyümi hamar pálesz lett, azt meg a germán gyomor nem bírja, ismét új foglalatosság után kellett nézniük hőseinknek, akik rá is találtak az elveszettnek hitt Atlantisra és publikálták is úttörő felfedezésüket az Úr 2004. évében a modern melodic death keresztségében. Igazi kafkai átváltozás ez, aminek folyamán a kíváncsiskodó 25 éven át követhette figyelemmel ahogy fejlődik, növekszik a féreg, azonban a pillangó csak nem akart megszületni. Nagy nehezen két világvégét is túlélve elérkeztünk a botanikusokat is fejvakarásra késztető újabb stációhoz, avagy kibújt volna burkából a lepke?
A friss albumon mi mást is tehetett volna a csapat, immár védjeggyé váltan, gyökeresen stílust váltottak. Az eddigi tettestársakból mára csak Liv Kristine férje, a dalszerző mindenes Alexander Krull és Thorsten Bauer gitárművész úr maradt meg. Illetve csatasorba állították Krull hugát Yasmint is mint énekest, akinek gyönyörű hangja által már kész is volt a friss vonal, ami nem kis meglepetésre a ma ismét reneszánszát élő ethno/folk ambient utazás, némi rock/metal elemmel megfűszerezve. 
Porig sújtó bevezetőm ellenére sem tudok mit tenni, mint meghajolni a friss alkotás előtt és annak érdemeit dicsérni. Elkerülhetetlen az After The Storm esetében a Dead Can Dance és a Rajna megemlítése, ami nem csak a hangulatban, hanem a natív hangszerek használatában, Yasmin Krull énekstílusában is erősen megnyilatkozik. Azonban a mimézis nem lélektelen másolás, így az egyediségtől messze ugyan, de az ízlésességhez, stílushelyességhez, nagybetűs hangulathoz annál közelebb álló lüktető Call of Yesteryear egészen magával ragadó verzéi, vagy a Black Mountain igazi modern ethno/metal ötvözete, vagy a Transilvania témához illő rock operaisága kellemes ellenpontjai a DCD teremtette világ mélylélektani utazásainak. És bizony ebben a koncepcióban valami olyasmire érzett rá a csapat az említett lüktetőbb, gyorsabb szerzeményekkel, amit én mindig hiányoltam a DCD-ből hosszútávon. Vagyis sikerült elkövetniük a spirituális tudatalatti ösztönvilágban tett zenei utazás időnkénti felszabadítását, ellenpontozását, hogy az élmény valódi katarzisban teljesedjen ki, ne pedig egy folyamatosan lefele tekergő spirál érzetét keltse. Az After The Stormon az említett spirituális utazások is kellő finomsággal, hozzáértéssel teremtik meg a megfelelő hangulatot, amiben a síp, a kézi dobok, a népi húros hangszerek és a keleties énekdallamok keveredése a kimondottan európai énekkel nyomja rá a ma kézjegyét erre a múltban gyökeredző világra.
Nyílván adódik sokakban a kérdés, hogy az előzmények tekintetében mennyire őszinte ez a húzása a csapatnak… Tökéletesen jogos a kritika. Miért Atrocity néven jelent meg, miért pont most, miért ennyire hihetetlenül természetes és tökéletes a maga nemében? Olyan ez, mint beleszeretni egy éveken át köztudottan léha életet élt nőbe. Vajon hű marad, vajon igazat mond? Vagy az első adódó alkalommal hátba szúr? Nincsenek válaszaim a kérdésekre. Azt is megértem, aki gúnyos megjegyzésekkel továbbsiet, de azt is aki meglátja benne a (vélt, vagy valós) értékeket.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.