Mortiis egy érdekes jelenség a metal közegben. Valamikor réges-régen a black metalból kiválva elkezdte saját acid utazását a darkwave és elektronika hullámain és valahogy mindig megmaradt a black metalosok kis különc művészének. Őt aztán kötelező volt ismerni, szeretni. Legalábbis a nevét. Aztán tízből legalább nyolc ujjamat adnám, hogy a hozsannázóinak elenyésző része hallgatta csak a szólóanyagait, követte a pályáját. Én sem tetszelgem a vérfan szerepében, így igazából csak mint érdekesség és totális szubjektív élményként érdemes a friss albumról megemlékeznem. Ennek az érdekes eredetmisztikumnak köszönhetően a mai napig industrial rockként aposztrofált képződménynek azonban szerintem semmi köze sincs a rockhoz. Legalábbis ugyan ennyire volt rock a Scooter Fire című slágere, mivel volt benne némi széttorzított gitár. Na de inkább rátérnék a Perfectly Defectre a világ nagy összefüggéseinek boncolgatása helyett.
Azt már előre leszögezhetjük, hogy a Perfectly Defect az elmúlt tíz év legjobb Mortiis anyaga. Még akkor is, ha a cím valahogyan önbeteljesítő átokként előre vetíti az anyag legnagyobb hibáját is. De haladjunk szépen sorjában. A 2001-es Smell of Rain nekem inkább volt Smell of Stinkin’ Depech Mode, a 2004-es The Grudge meg egyszerűen egy rossz lemez, semmi több. Ezek után nem számítottam túl sokra, de valahogy mint már jó párszor, csak bejött a megérzésem. Eljött az idő ahhoz, hogy Mortiis úr beérjen és rátaláljon az elektronika egy olyan ösvényére ami az előzményekkel ellentétben vezet is valahova. Érdekes élmény ez számomra, hiszen a Closer to the End és a címadó Perfectly Defect az Infected Mushroomal kevert Summoningot idézi meg, míg, a lemez legjobban sikerült száma, a Sensation of Guilt kapcsán nem vétek megemlíteni Yonderboi – Splendid Isolation anyagát sem. A Sole Defeat igazi merülése és a lüktető Thieving Bastards lebegése bennem a hazai Neo és a Kontrol filmzene valamint a friss Prodigy lemez hangulatát hozza. A Halo of Arms és az Impossible to Believe bennem ismét az említett Neo lemezt köhögi fel, míg a This Absolution a kiváló vokállal egy igazi csúcspont, ahonnan lehet építkezni, lehet levezetni a lemezt. És itt következik be a „tökéletes defekt”, ugyan is véget ér az album.
Számomra minden egyes hallgatásnál ez egy érvágás. Felfejlődött, kibontakozott valami, orgazmus közelébe érkeztünk, és marad a kielégületlenség, tele képzelgéssel, vággyal, izgató asszociációval és a mennyek elérésének lehetőségével. Nos ez mind elmarad. Ez az igazi Földvár felé félúton. Baromira hiányzik a kiteljesedés, a feloldás és a befejezés az anyagból. Olyan ez, mintha Harry Potter a megrendült főgonoszra emelve pálcáját szólásra nyitná száját, majd berobban a vége felirat…
Amellett, hogy befejezetlennek érzem az anyagot, folyamatosan ott motoszkál a fejemben, hogy mind az említett Neo, Yonderboi, Prodigy és Infected Mushroom kerek, egész, tökéletes lemezekkel örvendeztette meg az elektro/ambient/rock stb. irányzatok híveit. Akkor miért nem azokat hallgatom. Persze azokat is hallgatom, de a Perfectly Defect egy olyan ígéret, ami magában hordozza egy tökéletes, kerek utazás lehetőségét és hát az utazási katalógusokat is szívesen bújja az ember. Nem?
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.