„Kedvem támadt lelőni minden pandát, amelyik nem kefél a fajfenntartásért. Tankhajók olajával akartam elárasztani a híres francia strandokat, amelyeket sose láttam. Füstöt akartam lélegezni…” /Chuck Palahniuk – Harcosok klubja/
A lengyel Acid Drinkers már régóta az európai keleti blokk thrash scenéjének résztvevői, 1986-os alakulásukkal nem egy igazi tuka-tuka korongot szabadítottak rá a fém népségekre, így tehát nem is nagyon köríteném a dolgot, lássuk miért is rendhagyó az új korong. Először az idei lemez, a 1994-es Fishdick folytatása, amely csak úgy, mint ez feldolgozás koncepcióban gazdag poén faszság. A kiadásért a Mystic Production a felelős, a borító meg akár Ed Hardy keze munkája is lehetett volna, mindenesetre jól illik ehhez a nuskull filinghez a muzsika, de aki ízig-vérig thrasht vár a lengyel méregkortyolóktól, az nagyot huppanik, hiszen ebből van benne a legkevesebb. Hát akkor mit kapunk?
Vicces feldolgozásokat, agyat baszott faszságokat, megkurtított pop és metal himnuszokat, egy szóval, azt amit ’94-ben elkezdtek. A hangzás jó, a koncepció érdekes, nézzük az elejétől: az ős Johnny Cash-el melegítenek be, a Ring of Fire-t sokan átdolgozták már a Minsitry-től egészen a H-blockx-ig (ez utóbbi német pop crossover találta leginkább el tűzoltós baromságukkal), majd a Ray Charles féle blues és swing szerű Hit The Road Jack-je következik, a lemez egyik legerősebb tétele. Aztán egy elcseszett Iron Maiden következik, amit egy The B52 követ, melynek nem mindennapi klipje is elérhető. A helyzet az, hogy a muffok jobbak benne, mint maga a zene… de van ez így!
Frank Sinatra sem úszta meg, tréfás és punk-thrash verzió ez, nem tudom szegény mit szólna hozzá, ha utólag hallaná, szerencsére 1998-as halálával megkímélte magát ettől az „élménytől”, de nem ilyen szerencsés a Led Zeppelin és a Donna Summer sem. Az átdolgozás mocskos és thrash-punk’n’roll kereke tovább pörög s már itt is nekünk a Joe Dassin eredeti nyelven (francia) szanzon föle, amelyről eszembe jutott egy gondolat erejéig a Fantomas rendezői vágásai, de már nyomja is le a torkomon a mérget Rolling Stones féle kísérővel, izmosan a lengyel brigád, amit Thin Lizzy követ, hogy aztán egy játékos könnyedséggel vergődő Seasons in the Abyss is befeszítsen country atmoszférájával a Slayer-től. Érdekes és meghökkentő feldolgozás, míg a Red Hot Chili Peppers gyakorlatilag hithű funky mocska reálian áll be a csatasorba, s már itt is a következő nagy megmérettetés, megint csak poénos átszabással; ez bizony a Nothing Else Matters Metallica barátainktól, ez a tangóharmonika és folk hatás hatalmas, ahogy a Detroit Rock City is szépen feszít a Kiss-től. A vége fele egy kis Keith Richards következik, domborít is rendesen, remek munkát végeztek vele, ám ugyanez nem mondható el a záró Black Sabbath tételről, bár levezetésnek ennyi baromságot mindenképpen nem rossz outro…
Az egyetlen bajom az egésszel a thrash hiánya, kétségtelen hogy sok helyen feszesen ott vannak a tuka-tuka témák és dzsi-dzsi riffek, de a koncepció alapvetően a funky, rock’n’roll és az adott előadók műfajának elferdítése. Sokkal jobban örültem volna egy végig zúzott ultra kemény korongnak, igaz az nem hordozna rothadó testében ennyire kuriózum jellegű fekélyeket, s mint ismeretes a lengyel barátaink majdnem akkora bohócok, mint zenészek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.