„Minden előbbre és kifelé tart, semmi sem hull ki
És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.”
/Walt Whitman/
A francia Cebren-Khal debütjéről olvashattok, melyet a kedvenc orosz kiadónk dobott piacra idén, a megszokott korrekt minőségben, tehát gyönyörű nyomdai meló (Gustave Dore illusztrációival) és remek hangzás társaságában hívnak minket egy végtelen utazásra, borongós melankóliába vetítve a jelen meghasadt pilléreit. Mellesleg nem sokat fogok vacakolni a csapat biográfiai adataival, hiszen hihetetlenül kevés információt szórtak szét magukról, tehát górcső alá inkább magát a lemezt vegyük. A műfaj a dark metal és doom death között mozog némi black metál fenn hanggal.
Hatások terén mindenképpen megemlíthető a My Dying Bride, de a korai Celestial Season és TOT (Theatre Of Tragedy) – utóbbi női vokál nélkül, ahogy a Mindrot halmazai is itt-ott felelevenednek. Az összkép érdekessége talán, hogy anyanyelvükön is megszólalnak, aminek annyira orosz hatása van, hogy elgondolkodom a régmúlt porosz-francia kapcsolatokon. A dalok lassan vánszorognak szép szólókkal és szaggató riffek között, melyekre sejtelmes hangok, suttogások és hörgő károgások feszülnek rá. Akadnak jelenetek a felvonásban melyek felgyorsulnak, itt a dallamos black-death merítkezések fogják közre az amúgy vegetáló muzsikát. Sajnos a sok remek ötlet nagy része lerágott és lényegében a végeredmény is már ezerszer újranyálazott csontokat fehérít még jobban ki. Friss hús, vér és téphető belek sehol sem tűnnek fel, pedig érezhetően ragaszkodtak az egyediség kérdéséhez, amely némely progresszív fejlődésnél szépen tálalt felnyitott hasfalat mutat. Kivételt talán egyedül az Act 1. The Parcae’s Night Is Sleepless jelen, amely old school ténfergésével masszív black-death zúzdát szabadit az óvatlan hallgatóra. A második felvonás inkább dark-gothic, míg a harmadik egyértelműen gothicba oltott black témákkal támad, itt is akadnak ügyes témák, ám túl gyakori a mély hörgéssel kísért doomos leállás. Tudás és kísérletezés terén egyaránt a záró Where All Faith Is Lost tartogat legtöbb meglepetést, minden a helyére passzítva s változatos és méltó befejezéssel levezetve a nagy utat. Amúgy pedig esővel kezdődik és azzal is ér véget A Mass Of Despair fuldoklása. A beteg halott, az orvos tanácstalan, a rokonság zokog…
…a változatos és jól megkomponált dark-doom, gothic-death-black szerelmesei pedig boldogok, őket ne tántorítsa el a pontszám, nekem nem jött át teljesen a koncepció, de ettől függetlenül van egy olyan érzésem, hogy fogunk még hallani a francia brigádról a jövőben!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.