Procession
Destroyers of the Faith

haragSICK
2010. december 22.
0
Pontszám
6.6

Úgy hozta az élet, no meg a sors, hogy az előző kritikán felbuzdulva most egy újabb doom csodával lesztek gazdagabb, de míg az Astral Sleep a mélység keringője a fájdalommal és a jelenésekkel, addig a chilei Procession a klasszikus értelemben vett doommal fertőzi meg vezeklő lelkünk. Tudatunkat nem viszi se túl mélyre, se túl messzire, egyszerűen a doom Cathedral-i és Candlemass-i értelmében dolgozik. A Doomentia és a High Roller Records közös koperációja, a mellesleg 2006-ban alakult valparaísoi brigád. A hangzás régies, a külsőségek ehhez mérten illenek a koncepcióhoz, de ahogy utóbbitól nem dobtam hátast, úgy maga a zene se nagyon kötött le. Amúgy tegyük hozzá az egészhez; lehet bennem van a hiba, hiszen nagyon ritkán hallgatok klasszikus értelemben vett doom muzsikát, nem elég pezsgő, s nem elég beteg fonnyadt lelkemnek, de ez legyen a legkevesebb, még vegyük hozzá a dologhoz a megszokott bio és discográfiai adatokat, hogy ezzel se tartozzak senkinek: 2008 és 2009 demó, illetve 2008-ban egy kislemez, idén meg a nem hiszem, hogy túl sokak által várt debüttel lettünk gazdagabbak. Na, gyerünk…

…akarom írni vegetáljunk és vánszorogjunk, hiszen lényegében ebből áll a beszédes című Destroyers of the Faith anyag, A már említett hatások mellett természetesen jelevaló lét feltűrt ujjú gyárimunkásaként itt van nekünk a Black Sabbath vagy Count Raven. A nagy termelés közepette bizony-bizony feltűnnek az unalom vegetatív percei, melyek mint a rétestészta túl sokáig nyúlnak. A dallamos ének patetikus hullámai illetve a visszhangos semmibe hullás, ugrás a tetemből tetembe, lélekről lélek aspektus pár hallgatás után se megy zökkenő mentesen, masszává lesz és a ’80-as évek zakatoló halál malmává, görgető kövek elfelejtett zuhanásává, így tehát nem győzöm hangsúlyozni mennyire CSAK a klasszikus doom metál szerelmeseinek okoz majd a Procession kellemes pillanatokat. A dolgot én is húzhatnám, nyújthatnám, sőt körbe is nyalhatnám, mint olykor egy-egy lucskos lyukat, de semmivel se kerülnénk közelebb a végkifejlet beteljesüléshez, hiszen hiányzik belőle az igaz szikra, ez csak egy tompa lánggal lobogó elátkozott százéves fáklya valamely börtön legsötétebb vermének sarkában.

Értékelhető és biztosan értékes is a chilei horda debütje, csak nem nekem, így tehát nincs mit tennem, mint szokásomhoz híven besüllyeszteni a többé-kevésbé, vagy egyáltalán nem hallgatott anyagok közé. Megjárva a magam útját, s átadva önzőségem státuszát egy másik korban született generációnak!