.png)
A Le Scrawl 1989-ben alakult, mert nagyon sokat hallgatták az Extreme Noise Terror, Terrorizer, és Napalm Death nevezetű formációkat. Így bizony az a viszkető érzésük támadt, hogy nekik is van mondandójuk a zene, azon belül is a grindcore keretein belül. Hogy vegytiszta formájában mekkora szüksége volt a világnak és a fentebb említett csapatoknak még egy harcostársa? A válasz nem kézenfekvő, de ahogy kipattant az isteni, vagy éppen ördögi szikra a buksikból, máris megkérdőjelezhetetlenül létjogosultságot nyert művészetük az avantgarde kísérleti és fúziós zenék palettáján.
Szerencsére a klasszikus grindcore keretei erősen szorították a srácok mogyoróit, így nem éppen kézenfekvő módon magukévá tették a ska, swing és jazz elemek kimeríthetetlen tárházát, hogy megszülethessen sajátos jazzgrind vegyületük. A Snowblind már pontosan az isten se tudja hanyadik kiadványuk a sok ep, vinyl, V/A és egyéb merényleteik között, de nem is ez számít, hanem hogy közel definitívre sikeredett a nagylemez. Bár csak bele hallgatgattam korábbi munkáikba, de kétségtelen, hogy most sikerült a legérettebb anyagot megszülniük, amiben az inkább alap punkos, vagy nagyon ősgrindos röfögős elemek mesteri elegyet képeznek, John Zorn munkásságával, azon belül is a Naked City csodájával. Bár míg Zorn úr a grind elemeket is nagyrészt a klasszikus zene és jazz adta hangszerek őrült kakofóniájával és egy motolla dobbal kelti életre, addig Le Scrawl-ék maradnak az alap rockhangszeres durvulatoknál. Ezeket a szaggatásokat váltják, szakítják meg a legmeghökkentőbb pillanatokban a swinges, jazzes leállások, amikről leginkább egy szicíliai naplemente ugrik be az embernek. Azonban a már említett John Zorn féle masszív massza jazzgrinddal ellentétben itt a tisztán szaggatások és a tisztán jazz/swing elemek elkülönülnek egy-egy számon belül is. A két világ párbeszéde ad ki egy olyan intelligens és néhol cinikus, játékos, mindemellett végletesen zenei összhatást, ami egy pezsgő szituációs komédia alapjának is vastagon elégséges lenne. Fuvola, szaxofon, zongora és xilofon replikázik, vág vissza és vitatkozik a gitár, basszus, dob, hörgés érveivel, megunhatatlan hangpárbajt játszva az ízlésesség mint főprincípium első helyen tartása mellett.
A lemez, mint ahogy az illik is a stílus berkein belül mindössze huszonegy perces, így könnyű kikapcsolódást nyújt, ha zenei intelligenciába ágyazott humorra éhes a szürkeállomány. Mike Patton, John Zorn és hasonló őrületek kedvelőinek garantált csemege a Le Scrawl féle kombináció is, de az egészséges zenei keretek okán szinte bárkinél betalálhat a tukatuka hörrmorr és az enyhén latinos szalonjazz sajátos házassága.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.