A múltkori enyhén szólva is negatív kritikám tárgyával (Brotherhood of Sleep) csomagkapcsoltan érkezett a szintén Görög, szintén athéni és szintén sludge/doom-ban utazó Sun of Nothing friss nagylemeze is, így a kritika némileg összehasonlító jelleget is fog a körülmények okán ölteni.
A Sun of Nothing idén már fennállásának tizenegyedik életévét tölti és a friss anyag a The Guilt of Feeling Alive már a harmadik nagylemezük a sorban. A Brotherhood-hoz hasonlatosan, mint már említettem a játék neve sludge/doom kiegészülve némi noise behatásokkal is. Ami azonnal megtetszett a friss produktumban, hogy az album öt tétele erősen különböző számhosszakkal osztozik a bő 42 perces játékidőn. Miért fontos ez? Mert már ránézésre levágós, hogy különböző időkereteket képesek felépíteni, megkomponálni, végigvinni és lezárni. Ezt az elgondolást természetesen maga a zene is azonnal alátámasztotta, hiszen a nyitó Sink szépen felvezeti a hangulatot, felteszi a sakkasztalra a bábukat és már a megfelelő hangulatban indulhat az utazás. Egyszerűen, de hatásosan építkezik, amit a kettes Catharsis is folytat, csak amolyan puritánabb Neurosis jellegű földmocsokkal átitatva. Nagy örömömre szolgált, hogy a Brotherhooddal ellentétben a Sun of Nothing-os srácok aktívan operálnak vokállal is. Persze az ének szó ez esetben túlzás, hiszen a leginkább transzcendens, introspektív szövegeket egy erősen torz, valahol a károgó/üvöltő vonal között elhelyezhető torokhangon tolmácsolja Ilias Apostolakis. Önmagában persze nem nagy szám, de érezhetően hozzátesz a hangulathoz. Szerencsére a hosszabb tételek is okosan, ésszel és meghatározott cél felé haladva építkeznek, sűrűsödnek be, merengnek, majd lerántanak a sárba fetrengeni. Azonban ami az erénye az anyagnak, egyben az a hátránya is idővel, miszerint elég monolitikus, egy érzést és hangulatot céloz meg és ezt cibálja hol az ég felé, hol az ezer éves rothadt gyökerek közé. Nagyjából a hallgatások ötven százalékában valahol félúton fejben kiszállok az elemek háborújából, és a figyelmem lankad, elkalandozik. Természetesen aki hosszú távon bírja a rozsdás fogaskerekek közti gyűrődést, annak mindenképpen kellemes élményben lesz része minden alkalommal.
Nem egy világmegváltó anyag, lehet még tovább lépni, azonban ez a továbblépés ebben a stílusban nem olyan egyértelmű. Hiszen itt nem a hangszerek profibb használata, tömörebb, vagy kibontottabb tételek komponálása, több dallam, vagy durvulások beiktatása hozza meg a várt eredményt, hanem csakis az érzés, ami számomra egyelőre még nem tündököl teljes pompájában a The Guilt of Feeling Alive-on, de kétségtelenül jelen van! Azonban faramuci módon ez az érzés nem a zenekarban gyökeredzik, mint sokkal inkább magában a hallgatóban, így bizony mindig lesz olyan akin maradéktalanul, máson kevésbé fog fogást találni a csapat. Nem mindenkor és mindenféle módon – este fejhallgatóval egyedül tökéletes – működő depresszáns.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.