„Tudta hogy a fagyott narancs és benzin keveréke napalmot alkot?”
/Chuck Palahniuk – Harcosok klubja/
Az olasz illetőségű Any Face, annak ellenére hogy 2000 tájékán alakult és tavaly jelent meg a második nagylemeze, amely előtt egy valag kislemez és demó kísérte kísérleti útjukat, én eddig semmit sem tudtam. Itt az ideje az elmaradásaim pótlásának, szóval bele is csapnék, ahogy a srácok se túl sokat vacakolnak… A külsőségek digitális masszák, de jól illik ehhez a tömény muzsikához, amely professzionális hangzással párosul. Azt gondolom a Built2Kill Records nem is végzett olyan rossz munkát – főleg, hogy semmiféle elérését nem találtam meg a kiadnónak…
A zene a kísérleti megoldások keveredése a progresszív hatalmakkal, death metállal és deathcore-ral, s lényegében le is írtam az alapvető szegmenseket. Természetes tehát, hogy nem könnyű hallgatni való, elsőre fárasztó és csak többszöri nekifutásra adja meg magát, amely egyszerre tűnik jónak és rossznak. Néhol jazzes keverésekbe merülnek, majd visszalendülnek a sokkoló burjánzásukba, s hatások terén rengeteg dolgot lehetne írni; a Death-től a Nile-on át egészen a The Dillinger Escape Plan-ig. Egy bizonyos; nagyon tudnak! Hihetetlenül összerakott és megszerkesztett muzsika, amin bár hallatszik a stúdió, azt gondolom nagy részét élőben is megütik. Az egyetlen baj ezzel a vehemens és sokrétű aprítással, hogy elkéstek vele – ha mindezt mondjuk ilyen minőségben 6-8 éve rakják le arra a bizonyos asztalra, akkor minden gond nélkül a világ kemény zenei berkek részesei lehettek volna, így viszont csak egy ügyes és tehetséges, reményekkel és várakozással teli olasz horda. Több nótában is vannak vendégzenészek, illetve egy O.L.D. feldolgozást is bepasszítottak barátaink a változatosság kedvéért, amely korántsem lóg ki a sorból, teljesen beleillik abba a kevert összképbe a maga dallamaival és őrültségével, amelyet az egész The Cult of Sickness-en érezni lehet. Figyelemre méltó alkotás, csak megkésett…
…ettől még könnyen lehet, hogy egyeseknek egy hatalmas korong született meg, és az is biztos, hogy olasz zenészeinknek nincs miért szégyenkezniük.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.