A Sorrows Path nevével akkor találkoztam először, mikor megkaptam a promójukat, pedig nem ma kezdték: a görög zenekart 1993-ban hívta életre Takis Drakopoulos basszusgitáros és Kostas Salomidis gitáros olyan közös kedvencek ihletésére, mint a Memento Mori, a Solitude Aeternus vagy éppen a Candlemass. 1995-ben készítettek egy demót, majd tagcserék és egy tragédia is hátráltatta munkájukat. Aztán újabb demó készült, 1998-ban pedig két év kényszerpihenőn voltak katonai szolgálatuk miatt. Még egy tragédia következett be a zenakarban, így csak 2005-ben tudtak visszatérni és bepótolni az elvesztett időt. 2006-ban készült egy koncertfelvételük Ressurection címmel, így 2010 májusban jelenhetett csak meg az igazi bemutatkozásuk.
A második tételnél éreztem először a Sorrows Path által említett bandák hatásait, de ebben is csak elvétve tűntek fel. A görögök zenéje leginkább intelligens power metalra hajaz, megkockáztatom, itt-ott progos elemekkel fűszerezve. Mindenesetre hallatszik a dalokon, hogy össze lettek pakolva rendesen. A gitárszólók ugyan nincsenek túlbonyolítva, de megkapóak – nem is kell több ide. Fel-feltűnnek billentyűk, Hammond-orgona, amik szerencsére jó hangmintákból táplálkoznak, tökéletesen kísérik a riffeket. Sőt! Nagyzenekari részek is hallhatók, többek között a Fetish című dalban gyönyörű női hanggal egyetemben! Szó se róla, a dalok felépítése és a hangszerelés pazar!
Már évek óta nem gondoltam a honi Age Of Nemesis-re, de őket juttatta eszembe a The Rough Path Of Nihilism lemez. A két zenekarnak nagyon hasonló a hangulatvilága…
A későbbiekben is az igényes progresszív utóérzésű power metal elemek dominálnak leginkább. Az énektémák azok, amik számomra leginkább a Candlemass világát idézik.
Epikus doom metal lenne ez. Mindenesetre a nihilizmus, mint koncepció nekem valahogy nem illik a képbe: jobban dicsérném a görögöket, ha pozitív mondanivalójú szövegekkel bírnának, mert a dalok igenis pozitív élményekkel gazdagítják a hallgatót. Ez persze nem szentírás, ők tudják, de valahogy nekem nem passzol e két dolog egymáshoz – egyéni probléma… A görög-angol akcentus sem zavart annyira, pedig van. Nos, ennyi csak a negatívum. A hangzás is tökéletes, nem lehet belekötni.
A lemez külcsínét az a Seth Siro Anton követte el, aki többek között a Paradise Lostnak, a Moonspellnek, a Soilworknek és az Exodusnak is dolgozott már. A végeredmény tökéletes.
Figyelembe véve, hogy nem vagyok a stílus elkötelezettje, nem tudok nem meghajolni a Sorrows Path munkája előtt, még akkor sem, ha abszolút objektívan kezdtem el írni e sorokat, és így is fejezem be.
Minden elismerésem és további hasonlókat kívánok nekik!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.