„Hó és fenyő”
Bevallom, kicsit nehéz írnom erről a lemezről, mert a szellemiségét nem tartom magaménak, amit hallok, az viszont teljesen elsodor, elvarázsol.
Gyors visszatekintésként…
A Darkthrone 1987-ben alakult death metal zenekarként, majd a második lemez már kultikus black metal stílusban jelent meg a Peacevillenél. Amikor a kész anyagot (mármint a második lemezt, a A Blaze in the Northern Skyt) átadták a kiadónak, a reakció a döbbenet volt, mivel a debütáló album akkori mércékkel megfelelő hangzása után egy koszos, recsegős, nyers hangzást tettek le az asztalra Fenrizék. A kiadó kapásból újra akarta kevertetni, amiről a zenekar hallani sem akart, és itt a lényeg.
Ugyanis a jelen kritika tárgyát képező ötödik lemez, a Panzerfaust is a már védjegyszerűvé vált nyers hangzást hordozza, ezzel megteremtve egy sajátos sötét hangulatot. A hangszeres részeket az akkor huszonnégy éves Fenriz (Leif Gylve Nagell) játszotta fel (ő hivatalosan a zenekar dobosa), majd a másik és Fenrizen kívül még egyetlen illusztris tag – aki egyébként gitárosként funkcionál általában – Nocturno Culto (Ted Skjellum) ráüvöltötte-óbégatta a szövegeket (kivéve az utolsót, ahol a szavalást is Fenriz követte el). Mondanivalóját tekintve a Panzerfaust a hófödte norvég erdőségekről, valamint a zsidókeresztény kultúrával szembeni ellenszenvről szól – finoman fogalmazva. Azért fogalmazok finoman, mert az egyetlen kimondottan sátánista szöveget, a Quintessence-et Varg Vikernes (Burzum) írta eredetileg a Transilvanian Hunger-re az előző lemezre, de arról lemaradt. Három tételt norvégül négyet pedig angolul kapunk meg.
Mit is ad a lemez 39 percben?
Egy nagyon mocskos hangzású, időnként pontatlanul feljátszott, és nagyon primitíven elharácsolt mesterművet. Mestermű, mert óriási dallammenetek vonulnak végig az anyagon, sodró lendület váltakozik vánszorgó agonikus bolyongásokkal, majd néhol pár másodpercre punkos (és itt ne a manapság punknak eladott pop-rock sikerzenére kell gondolni) beszúrások is feltűnnek. Az egész lemez groteszkül művészi és végtelenül fájdalmas. Szinte hallani, ahogy a két viking siratja elhullott és meggyalázott isteneit egy hóval betemetett sötét erdőben, miközben üvölt odakint az orkán. De az is hallatszik rajta, hogy készek a halálra, és büszkék rá, hogy végülis a Természet győzi le őket, nem pedig egy halandó keze.
Fenrizékben a legbecsülendőbb az, hogy magasról tesznek a trendekre, a saját útjukat járják ma is. Ugyebár a F.O.A.D. (Fuck off and Die!) lemez óta ismét stílusváltás történt náluk. Minden magát black metal fannak tartó embernek kötelező jelleggel ismernie kellene legalább ezt a lemezt tőlük. A black metal lényegét nehéz megfogalmazni, de talán valami olyasmi lenne, hogy leszarni a szabályokat, nem megfelelni senkinek, és ha negatív krtitika érkezik, megköszönni vagy legyinteni… Egy vérbeli black lemeznél a hangzást vagy a hangszeres játék kifinomultságát kritizálni olyan, mint Picasso Guernica-ján kifogásolni, hogy torzak az alakok.
Ajánlom Önnek ezt a lemezt, ha kíváncsi a pogány kultikus black metal korszak egyik ékkövére, illetve arra, hogy eredetileg miről is szólt ez a dolog. Ne érje csalódás, amiért azt írtam, hogy a hangzás kiváló. Ide ez kell, a black metal követelményei szerint ez a hangzás kiváló. A „jó hangzás” egy ilyen művet csak elronthat.
A 2008-as Until The Light Takes Us című dokumentumfilm egyik „mesélője” Fenriz, aki meglepő tárgyilagossággal és őszinteséggel ecseteli a korai kilencvenes évek botrányos eseményeit a „black metal inner circle” sötét ügyeit, ezzel mintegy pontot téve sok találgatásra és tévhitre. A filmben feltűnik még Varg Vikernes, Hellhammer (Mayhem, Arcturus, Dimmu Borgir, stb.) és Frost (Satyricon, 1349) is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.