A norvég Dominanz metal/industrial/black metal trió (Roy – ének/basszus/szinti/gitár, Frode – dob, Jørn – gitár) az énekes által alapított Cult Of Deception romjain épült. Roy Nordaas maga köré csalta Frode Gaustad egykori Thy Grief dobost és a Hades Almightyben, illetve az Old Funeralban pengető Jørn Tunsberg gitárost, hogy megalapítsa ezt a bandát.
Saját meghatározásuk szerint sötét, komor, atmoszférikus metalt játszanak black metal beütéssel, amihez a ’80-as évek heavy metalja és a 1990-2000-es évek elektronikus zenéinek hatásai társulnak. A promószöveg pedig nagyjából így hangzik: „Sokan egyetértenek abban, hogy a haladás és a fejlődés a legfontosabb életerő, amit rengeteg területen alkalmazhatunk. Vannak emberek, akik merevek és kötöttek az új dolgok iránt, míg mások folyamatosan új kifejezési formákat keresnek.”
Lássuk, lássuk – halljuk, halljuk!
Az Infinity egy groove-os témával kezd, fölötte egy lebegős szintetizátor-szőnyeg, mély tónusú darkos ének, majd a refrénnél zakatoló riff, üvöltés és női vokál. Lényegében két-három téma a dal. Nagyon jellegtelen; felejtős.
Az Agony And Domination-nél már történik valami. Biztosra veszem, hogy a dob gépi, ami nem is lenne zavaró, ha már ott az indusztriál is a zenekar stílusai között, de ez nagyon gyenge hangzással bír, főleg ha magában szól… Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a nyitó, üveghangos riffelés rögtön az újkori Samaelt juttatja eszembe. A következő témaról, azaz gyakorlatilag az egész dalról is ez mondható el – sajnos.
A címadó tétel szintén a svájciakra jellemző témázgatással kezd, és ezen a ponton kezd idegesíteni a Dominanz bemutatkozó lemeze. Totálisan olyan, mintha a Samael Eternal/Reign Of Light/Solar Soul/Lux Mundi által kitaposott ösvényén kapirgálnának a norvégok. Mintha? Bocsánat, „eltúloztam”: totális Samael kópia az As I Shine, kérem – nincs mit szépíteni rajta.
Érdekes dolog ez, mert Samael rajongóként örülnöm kellene, hogy van végre egy hasonszőrű brigád az industrial-metal berkeiben, de ez sajnos így nem az igazi: ezzel az ötlettelen replikával sehogyan nem tudok azonosulni. Nem megy, mert annyira egyértelmű a másolás: a riffekben a tipikus Samael hangközök köszönnek vissza, sőt nem egy dalban némi változtatással XY témáit hallom visszal.
Így megy ez végig a szerencsére nem túl hosszú, 38 perces lemezen – ami éppen eléri a nagylemeznyi játékidőt.
Mégegyszer: örülnöm kellene hogy végre van egy hasonló stílusban mozgó brigád, de így, ezzel a koppintós módszerrel sajnos nem megy. Sőt, felettébb taszító…
Samael rajongóknak mindenképpen megér egy próbát – hátha máshogy élik meg az As I Shinet, de számomra ez édeskevés a magasztaláshoz.
Nem tudom, hogy a promóciós szöveg melyik részét szánta magáénak a zenekar (vagy a kiadó?), de biztosra veszem, hogy nem azt, amit beleképzeltem.
Ideje van az újításnak, ideje van az egyéniségre való törekvésnek, de sürgősen; mert ha a következő lemezükkel is ezt a másodrangú kópiát erőltetik, akkor esélyük sincs – nálam legalábbis biztosan.
Dominanz! Azt kívánom, hogy merjetek újítani, kezdjetek saját úton járni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.