A zenekarnak alkotói szempontból a második periódusát zárja ez a lemez. Tulajdonképpen ezt a korszakot nyitotta az őket szupersztárrá avató The Dark Side of The Moon, ami 45 millió gazdára talált az idők során, és így a második legnagyobb példányszámában eladott lemez a Földön. A Pink Floydot sem kerülte el az a jelenség, ami a sztárbandákkal esik meg, miszerint alábbhagynak a kísérletezéssel a befutás után, viszont hála Istennek azért ez a jelenség az Animals esetében még nem teljes. Ami nagyon érdekes számomra, hogy a korai időkben legelborultabb (legizgalmasabb – leghibbantabb) témákat szállító Roger Waters volt az, aki pont megírta a Pink Floyd történetének zeneileg két legunalmasabb lemezét a The Wallt és a The Final Cut-ot. Az Animals közvetlenül a The Wall előtt jelent meg, és előre jelezte, hogy a zenei hullámvasút megszelídül, és a szövegek veszik át a szerepet, ám még tartalmazott hatalmas dalokat.
Igen. Itt már Waters a fő zeneszerző és szövegíró.
A cikk apropója az, hogy mostanában lesz a huszonö… ööö… harmincöt éves évfordulója, hogy a malaclufit lefotózták a lemez borítójához. De hogy is volt ez pontosan?
A zenekar 1976 decemberére fejezte be a felvételeket, a keverés is kész volt, így a lemezborító kérdése került előtérbe. A feldobott három ötletből egyik sem nyerte el a tetszésüket, így Roger felvetette, hogy fotózzák le a Battersea erőművet, ami a 30-as évek elején épült, de akkorra már használaton kívül állt a Temze partján. Tervezője az a Sir Giles Gilbert Scott volt, aki a piros telefonfülkéket is tervezte a szigetországban. Ez egy két épületből összekapcsolt erőmű-komplexum volt, ami négy kéményével a londoni látkép jellegzetes részévé vált. Waters ekkoriban a Broxash Roadon lakott, és a stúdió felé menet nap mint nap el kellett autózzon mellette.
A felfújható disznót egy német cég gyártotta le a fotózáshoz, kb 9 méter hosszú volt, és Algie-nek keresztelték el. Egy mesterlövészt is leszerződtettek, hogyha a malac a szélben eltépné a kábeleket, és nekilódulna az atmoszférának, lepuffantsa. December 3-án úgy döntöttek, hogy felengedik a jószágot a kémények közé, viszont a lövész elkésett, és természetesen szükség lett volna rá. Olyan sebességre kapcsolt a szélben, hogy a rendőrségi helikopter sem tudta elkapni a felfelé iramodó, héliummal töltött sertést. Végülis nem okozott légikatasztrófát, hanem csendesen landolt egy kenti gazdálkodó földjén, ami miatt a tulaj dühös lett, mert megijedtek a juhai. Disznó híján a kép végülis úgy készült el, hogy két nap fotóiból vágták össze. Nick Mason említi a könyvében, hogy:
„…Hallottunk ugyan valami történetet egy utasszállító pilótájáról, aki éppen landolni készült, amikor észrevette a kóbor disznót az égen, de nem merte jelenteni, mert attól tartott, hogy a toronyban azt hiszik, hogy leitta magát…”
A felvételek a Britannia Row 35. alatt zajlottak, ahol ekkorra készült el a zenekar saját stúdiója (a hetvenes évek végétől eléggé divatos dolog lett saját stúdiót építeni). A három szintes épületnek a földszintjén volt a stúdió, az emeleten a raktár, ahol az eddigre több tonnányira duzzadt felszerelés lett felpakolva, és legfelül volt az iroda rész és a biliárdasztal is, amihez Waters ragaszkodott. Az épületben nem volt természetes fény, a bezártság érzése miatt a főhangmérnök Brian Humphries többször is kiborult.
De nem csak a személyzet tagjai voltak időnként feszültek, hanem a zenészek között is elkezdődött a háborúskodás, mégpedig a jogdíjak elosztása miatt. A megírt dalok száma, nem pedig a hossza volt a mérvadó az osztozkodáskor, ennek az lett az eredménye, hogy Waters több pénzre lett jogosult, mint a többiek, és ebből bizony nagy veszekedések kerekedtek.
Mindezek ellenére a zenei részek feljátszását nagyon élvezték mind a négyen, hiszen a saját stúdiójukban zenéltek ingyen, és nagyon szerették volna megmutatni, hogy a dolog működőképes. Mason elmondása szerint az Animals egy nagyon őszinte lemez lett.
A Pink Floyd sosem volt az a zenekar, akik nagyon noszogattak volna bárkit is, hogy nézzen be a stúdióba a komponálás illetve a feljátszás közben, itt azonban a hely zsúfoltsága miatt eleve nem is lett volna erre sok lehetőség.
Újabb idézet Masontól:
„…Nem volt valószínű, hogy a Britannia Row eljátssza a Téli Palota szerepét, de a punkmozgalom kibontakozása során mégiscsak a kulturális forradalom másik oldalán találtuk magunkat – nem úgy, mint 1966 – 67-ben, amikor az underground fő forradalmárai voltunk. A tízéves ciklus véget ért, fordult a kerék, és ez mindig is így lesz. A tegnap hippijei ma ingerlékeny szülők, akik a Megasztár típusú műsorokat ócsárolják, s a slágerlistás dalok szövegének érthetetlenségén panaszkodnak. Olyanok lettek, mint a saját szüleik – a különbség talán annyi, hogy ez a nemzedék legalább pontosan felismeri a helyzet iróniáját…”
Zeneileg az Animals keretes mű. Ugyanaz az akusztikus gitártéma nyitja és zárja, csak Waters szövege más felette. Hangja egy fanyar náthás valami, nem nevezhető szépnek, de ugye itt a mondanivaló sem az. A témát erősen átitatja George Orwell Állatfarm című regénye. A kutyák az üzletemberek, a disznók a politikusok, a birkák meg a néptömegek.
A Dogs egy különleges dal, a lelkivilágomra nagyon furcsán hatott már az első meghallgatáskor is évtizedekkel ezelőtt, hiszen finom eszközökkel (értsd: nem metál) is a feszültség netovábbja és a tejles feloldás váltakoznak benne, majd a középrésznél megjelenik egy nagyon atmoszférikus betét, ahol először fel sem tűnt, hogy kutyák ugatnak. Azt hittem, valami billentyűjáték.
Talán erre a dalra mondanám azt, hogy a valaha legjobban megírt könnyűzenei mű, mégha annyira nem is teátrális, mint a Floyd korai dolgai. Mondumentális, hatásos, minden megvan benne. Több, mint 17 perc.
Aztán a Pigs jön, ami a maga vonszolós ütemeivel a monotónia érzetét kelti, sőt az is, viszont nagyon jól sikerült benne eltalálni a gitárszólót azzal a tudjafene milyen effekttel (szerintem csak hasonlít a wah-wah-ra de nem az).
A lemezzáró keretet megelőző Sheep a legfülbemászóbb darabja ennek az anyagnak. Az agyvelőig felkúszó analóg szintetizátorhang és a széteffektelt basszusgitár kettőse után megfordított dobhangok vezetnek fel egy bridge-et (ezt nem tudom hogy mondják a magyarban), hogy utána egyből berobbanhasson a refrén.
A dal vége vérbeli finálé.
Az egész lemez hangzása kikezdhetetlen, a kor legfejlettebb megszólalását hallhatjuk, az analóg zenei világ minden gyönyörűségével és hiányosságával – ami a gyönyörűségének a része is egyben.
Negatívumként emlném viszont ki, hogy nagyon kevés szintetizátor hallatszik a lemezen az elődökhöz képest, ami annak volt köszönhető, hogy Rick Wright ekkorra már kifelé lógott a zenekarból. Talán ő volt az, aki legkevésbé bírta elviselni Roger Waters erősödő vezetői ambícióit.
Ez a lemez alapmű, a Pink Floyd művészetének – legalábbis számomra – utolsó igazán értékes darabja. 1977 január 23-án jelent meg a Harvest Records gondozásában. Az idők során több újrakiadást is megélt, valamint digitálisan is fel lett újítva (aminek én mindig ellene vagyok). A Billboardon a 3-ik helyig jutott fel, de nem tartózkodott ott sokat, lévén összesen 3 dal volt rajta (az intrón és outrón kívül), ami egy átlag emberi agynak eléggé befogadhatatlan. De mi türelmes, nyugodt zenehallgatók vagyunk ugyebár, és Pink Floydot nem egy buli hangulatának feldobásáért hallgatunk (nekem mondjuk feldobja ott is a hangulatom), hanem egy pohár veresbor (vagy kettő) elfogyasztása után nyugiban, otthon…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.