Pink Floyd
Meddle

(Capitol Records • 1971)

Nagaarum

2011. október 16.

0

Pontszám

10

A Meddle volt a Pink Floyd azon lemeze, amivel tulajdonképpen befutott a csapat, majd rögtön az utána következő The Dark Side of the Moon emelte őket a szupersztári magasságokba. Igaz, hogy a slágerlistákon az előtte kiadott Atom Heart Mother fentebb csúszott, viszont mégis a Meddle lett az USA-ban kétszeres platinalemez, és világszerte abból talált gazdára 6 millió példány.

A Floyd többször is megjátszotta, hogy a lemez grandiózus tételét berakta leghátulra, előtte pedig prüntyögések hallhatóak, afféle teszetosza (de attól még nagyon hangulatos) darabok. Ezen a lemezen az A Pillow of Winds, Fearless, San Tropez, no meg a Seamus adja ezen „tölteléknótákat”. A Seamus némely kiadásokon Mademoiselle Nobs néven szerepel, mivel a pompeii-i koncerten szereztek az előadásához egy éneklő kutyát, akinek ez volt a neve.
Aztán a könnyed előadásmód szertefoszlik, mintegy alátámasztva azt, hogy nem egy lágy country/blues anyaggal van dolgunk, szonárhangokkal beúszik, felduzzad, elsöpör az Echoes, ami a Pink Floyd életmű egyik fontos monolitja. A lemezt egy olyan nóta nyitja egyébként, ami egy 1971-ben még mellbevágóan kemény gitárhangzással lett rögzítve. Már-már metálhangzást hallunk itt, amivel ez a banda (már) megint megelőzte a könnyűzenei világot. Mellesleg ez azon kevés Floyd számok egyike, ahol a szövegelést Mason végezte. A torz szöveg a következő: „One of These Days I’m Going to Cut You into Little Pieces”, vagyis – a napokban kis darabokra vagdoslak… Kétszeres sebességgel vették fel falzett hangon, majd visszalassították a keveréskor. Erre Mason annyit mondott, hogy „vannak helyzetek, amikor muszáj a dolgokat a lehető legbonyolultabb módon csinálni”.
De még egy kicsit boncolgassuk csak azt az Echoest, hiszen a huszonhárom és fél percével ad okot bőven rá.

 Idézném Nick Masont:
„Az egyik leghasználhatóbb ötlet egyetlen egyszerű hang volt, egy zongorán leütött billentyű, amelyet egy Leslie hangszórón keresztül játszottunk le. Ez a különös eszköz, amit rendes esetben Hammond orgonával használtunk, az adott hangot egy forgó kürt segítségével erősíti fel. A kürt, amely változó sebességgel forog, Doppler-effektust idéz elő – olyat, mint amikor egy állandó sebességgel távolodó autó hangját változónak észleljük. Azzal, hogy a zongora hangját a Leslie-n keresztül vettük, Rick hangjegye egy torpedóromboló tengeralattjáróra emlékeztető hatást keltett. A stúdióban soha nem sikerült ezt a különös rezonáns hatást reprodukálnunk, ezért az album felvételekor a demo-változatot használtuk, a szám egyes részeinél a stúdiófelvétel alá keverve…
Az Echoes közepén hallható gitárhangot David hozta létre úgy, hogy egy wah-wah pedált tévedésből fordítva csatlakoztatott a gitárjához. Néha a legnagyszerűbb effektek a puszta véletlenből születnek, ezért mindig készen álltunk a kísérletezésre.”
Szintén Gilmour izgága természetének eredménye (és még talán ő meg Rick volt a legkevésbé izgága a bandában) a Seamus, ami sosem született volna meg, ha nem vendégeskedik nála egy ideig Steve Marriott (a Small Faces tagja) kutyája. Steve betanította az ebet, hogy vonyítson, ha zenét hall. Egy délután alatt fel lett véve a dal.
A Pillow of Winds című számot az ihlette, hogy Waters és Mason a feleségeikkel egy időben az őrületig nyomatták a madzsongot, és ez a kifejezés a játék egyik pontozási kombinációjának volt a neve.

Amikor a Pompeii amfiteátrumban Adrian Maben rendezésében elkészült a Pink Floyddal a portréfilm, ez a lemez már készen volt. Annak a koncertnek szerves részét is képezte a hanganyag. Közvetlenül az Atom Heart Mother koncertkörút után 1971 januárjában kezdte el a cambridge-i négyes a felvételeket az EMI-nál.
A feljátszás az EMI stúdión kívül még az Air Londonnál készült, az utómunka egy része pedig a Morgan Studiosban és a West Hampsteadben. Ennek főként az volt az oka, hogy az EMI nem akart átállni a tizenhat sávos magnóra, ezért kellett keresni olyan helyet, ami igen.
A kísérletezés tárgya ez esetben az volt, hogy hangulati elemeket terveztek meg konkrét számok helyett, lévén azok nem voltak kidolgozva. Paraszti nyelven tök semmi téma nélkül mentek be a stúdióba Watersék. A készülő lemez témáit Nothings 1-24-nek nevezték el. Néhány hét elteltével úgy érezték, hogy használható ötlet továbbra sem született. A Nothings után a Son Of Nothings, majd a Return Of The Son Of Nothings jött, ami a munkacíme is lett a lemeznek. Ekkor kezdtek játszadozni a visszafelé rögzített mondatokkal. Ha egy visszafelé leírt szót kimondott valamelyikük, felvették, majd visszafelé lejátszották, az nem feltétlenül szólt jól, de ha egy rendesen kimondott szót vettek fel, megfordították lejátszáshoz, megtanulták kiejteni, és úgy csinálták meg az előbbi mutatványt, nagyon furcsa hatás keletkezett.
Érdekes, hogy annak idején a bakelittechnológia keményen behatárolta egy dal hosszát, és az is, hogy milyen a zene hangereje. Végig pianissimoban rögzített számok sem haladhatták meg a fél órát, így az Echoes a teljes B-oldalt elfoglalta.

A lemezt az EMI jelentette meg 1971. október 30-án az Államokban és november 13-án az Egyesült Királyságban.  Amerikában 1973. októberében lett aranylemez és 1994. március 11-re dupla platinalemez.

Mason elmondása alapján a Meddle volt a Pink Floyd első olyan albuma hosszú idő óta, amikor a stúdióban ténylegesen zenekarként dolgoztak. Az elődjéhez képest (Atom Heart Mother) egyszerűbb is, és tulajdonképpen előremutatást jelent a továbbiakra nézve. Sokak szerint ez a zenekar legfontosabb alkotása, hiszen itt sikerült a letisztulás, és a célegyenes felé kanyarodás, ami olyan kiváló anyagokat szült meg, mint a ’73-as The Dark Side of the Moon, a ’75-ös Wish You Were Here vagy a ’77-es Animals.
Türelmetlenebben kezdjék az ismerkedést az Echoessal, és utána menjenek rá az A-oldal felvételeire. Aki viszont ráér, és van hozzá kedve induljon csak el az elejéről, mert egy nagyon érdekes utazásban lesz része.
Az alább látható videón az Echoes első része hallható amit Pompeii-ben vettek filmre 1971. október 4. és 7. között: