Az orosz négyes harmadik próbálkozása ez, korábban a Disociation című EP-vel mutatkoztak be, amit a Dreams of a Cyclops című bemutatkozó lemezük követett. (Utóbbira nem térnék ki, elégedjetek meg annyival, hogy ha ez 5-ös, akkor az maximum 4-es nálam…) A stílus sludge, abból is az instrumentális fajta, szóval zeneileg igencsak ügyeskedniük kellene, hogy az esetleges önfeledt bólogatás ne váljon unalmassá.
A Sergey Podgorniy – basszusgitár, billentyű, Dmitriy Musatov – dob, Sergey Kaplin – gitár, Dmitriy Churilov – gitrár és Sergo Meskhidze – gitár felállású zenekar a Black Light című szerzeményének nyitásakor sok jóval kecsegtet: ahogy berobban a dal, azt gondolja az ember, hogy ezek a srácok most le fogják pusztítani az agyat, aztán ahogy a gitárdíszítésekhez érünk, már kicsit húzom a szám: ötlettelen, felszínes és amatőr – nagyon! A dal felénél a triolás riff megint jót ígér, de aztán újra elkezd nyivákolni a gitár. Hallgassátok csak!
Szóval ez nem győzött meg, pedig egy nyitódalnak erősnek kellene lennie. Na, a következő hátha…
Ó, nem! Az egyszerű, ámde fogós riffeket annyira lehúzza ez a prüntyögés, hogy az hihetetlen! Ne értsetek félre, nem magukkal a díszítésekkel van bajom – mert ugye az éneknélküliséget valamivel ellensúlyozni kell -, hanem azok milyenségével. Mintha egy kezdő tanuló gitárosnak azt a házi feladatot adta volna tanárja, hogy az EndName alapjaira találjon ki valamit – olyanok is lettek… A Neuros[e] sem hatott meg. A dal harmadik harmada pedig egyenesen bűn rossz – sajnos.
Az Under Asphalt-nál éreztem először azt, hogy valahogy így kellene ezt csinálni. A szám végénél ide is megérkezik a már többször említett ejnye-bejnye dolog, ami már majdnem véressé vájta hallójáratom, de itt legalább ellensúlyozza azt az igazi súlyos, koszos málházós sludge, ami a mocsárba döngöl. Legalább így kellene végig.
Az öreg csillag lassan, meggondoltan kezd forogni a tengelye körül. A dob-basszus alapozás sziklaszilárd – ami egyébként a teljes lemezre igaz. És itt kezdődik valami érdekes: a kiállásnál némi effekt a basszusgitáron, ami új színt visz a meglepetésekkel nem éppen teletűzdelt lemezen. S hogy tovább fényezzék az orosz srácok az Old Star színvonalát, a dal végére egy szép melódiával is szolgálnak. Ez már majdnem valami, de legalább nem semmi.
A Clouds Fly to the East című szerzemény továbbviszi ezt az elgondolást; s hogy a billentyűről is szó essen, nagyon finoman a háttérben ad némi színesítést, meghatározó szerepe persze nincs, nem is feltétlenül kell, hogy legyen ebben a stílusban, viszont EndNameéknél nem árt, ha van efféle is… Itt már némi My Dying Bride utóérzésű dallamvezetés is felüti a fejét, amit sokkal jobban értékelek, mint az ötlettelen, kezdő gitáros díszítéseket. A dal szép lassan a végére ér, mely katarzist számomra szintén nem szolgáltat, de legalább kárpótol, hogy itt nem állt „pfff”-re a szám.
A lemez második fele inkább doomba hajlik. A Not Dead kezdete elég jól sikerült… Oké, el is kiabáltam, hiszen újra megérkezett a gitárnyivákolás. A dal közepén jön egy hirtelen témaváltás, amit szépen kiviteleztek: félig torzított gitárok, törtritmus, szintetizátor – ami itt kicsit nagyobb szerepet játszik, bár még mindig erősen csak kísér -, egy kis space-es érzést adva.
A záró Horizon a majdnem tíz perces hossza azt sejteti, hogy egy hatásosabb utazás veheti kezdetét. A dal elején így is van: a mélyen dübörgő alapokra pofonegyszerű akkordbontás érkezik. Amúgy maga a téma jó az elszállós hangulatával, persze semmi extra, de legalább szépen építkezik. A negyedik percnél pedig azt mondom, hogy a lemez legjobb pillanatát hallom, majd beröffen a torzított gitár…és igen még mindig tetszik! Nofene! Itt a díszítések sem annyira rosszak: ’70-es évek hangulata árad a cuccból! A dal végén szépen kúszik be újra space-es billentyű. Végre egy újabb valami!
Jöhet a címadó dal! Egy hangot penget a basszusgitáros, némi bakelites recsegés a háttérben, a gitár széteffektezve válaszol olykor. Hét és fél percen keresztül ez megy (…), majd jön egy nagyon elvont Neurosis-szerű lassú döngölős elszállás, hogy később átadja a teret újra a szintetizátor space-es lezárásának.
A hangzás a stílushoz tökéletesnek mondható, a dob-basszus alapozás megrendíthetetlenül szilárd, a riffek nagy részéből semmi nem maradt meg, a gitárprüntyögéseket teljes egészében el kellett volna hagyni, vagy ráfeküdni azok kidolgozására. A lemez második fele sokkal érdekesebb/élvezhetőbb. Véleményem szerint azon az irányon kellene továbbmennie az EndName legénységének. Ahhoz viszont, hogy ez a lemez bármiféle értékkel bírjon, sokkal-sokkal több kellene.
[Ez kemény volt, nem igazán ajánlom, gyerekek!]
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.