A kaliforniai ötös 1997-ben feloszlott, majd a kísérletező zenék szerelmeseinek nagy örömére lassan két éve jött a nagy hír, hogy ismét sikerült a tagoknak egymásra találni, ráadásul a legendás eredeti felállással. Meg új lemez is lesz. Egy darabig gondolkodtam, hogy erről az anyagról írjak, vagy a Mosquitoról, mert a kettő közül nem tudom eldönteni, hogy melyiket szeretem jobban, aztán azért döntöttem emellett, mert az iskolatársakkal ezt hallgattuk ronggyá. Ez a banda is azok közé tehető, amelyek nem csináltak két egyforma lemezt, hiszen a debüt A Social Grace egy időnként heavy elemekkel tarkított (bár inkább csak az ének miatt) nagyon bonyolult album volt, aztán a következő (Into The Everflow) egy nehezen befogadható elvont valami, majd a harmadiknál (Mosquito) jött egy éles váltás. A dalok leegyszerűsödtek szerkezetileg, a hangzás is inkább rockba hajlott át. Mindezek után ’96-ban előálltak a negyedik, Bleeding címre keresztelt remekművel, ami hangzását tekintve egy legnyersebb megszólalást mutatott, mintegy „visszametálosodva”.
A Bécsben élő, a lemez megjelenéséig Buddy Lackey néven alkotó énekes/gitáros/fuvolista dzsinn (a Psychotic Waltzban nem gitározott) egy rá nagyon jellemző énekstílussal betonozta be a nevét a rock/metál történelembe, amely stílust lehet utálni vagy imádni, de a semleges hozzáállás elég ritka. A Bleeding lemezre eltűntek a nagy sikolyok, és a teátrális hajlítások, valamint rákerült Buddy hangjára egy, a banda nevéhez nagyon jól illeszkedő túlvilági, pszichedelikus effekt is. Jelenleg a Devon Graves nevet használja (amióta megalapította a Deadsoul Tribe nevű zenekarát).
Mit mondjunk a gitárosokról – akik közül BrianMc Alpin már a banda elejétől kezdve tolószékben él, hiszen egy balesetben deréktól lefelé lebénult? Hát a gitározás magasiskolája, amit tőlük kapunk. Nem csak technikailag, és épp itt a lényeg. Ez a két ember (Dan Rock a másik bárdista, aki egyszer egy rosszul sikerült abseiling ugrás miatt rövid ideig szintén tolószékbe kényszerült – ezekben az időkben roppant bizarr színpadképpel bírt a csapat), olyan szinten ért a dallamokhoz, valamint azokat olyan fura megoldásokban teszik bele a zenéjükbe, ami szerintem csak a legnagyobbakra jellemző. A legnehezebb feladat az, amikor a tradícionális elemekből tudunk furcsa dolgokat kihozni. A szabályokat felrúgva sokkal könnyebb fura, vagy előremutató zenét csinálni, viszont a tényleges zenei zsenikre jellemző, hogy hagyományőrzés és előremutatás egyiránt van a művészetükben. Ilyen volt a Pink Floyd vagy az Uriah Heep a hetvenes években, de mondhatnám a mai bandák, illetve a kemény színtéren működő csapatok közül a Gojirát is.
A zenekar többi tagja szintén pedánsan teljesít. Ekkorra már lecserélődött két őstag is. Bár a lemezen még Brian McAlpin játéka hallható, hamarosan kiszállt, mert gyermeke született, és a családja mellett óhajtott maradni egy időre. A turnén már Steven Cox gitározott.
A basszust Phil Cuttino kezeli mesterien. A kezdő nóta, a Faded az ő slapjátékával indul. Ugyanerre a dalra klipet is forgatott a csapat.
A dobos Norm Leggio nagyon egyedi játékmóddal emeli a fényét a produkciónak, a műfaji megszokásoktól eltérően nagyon gyakran használ zárt lábcines kíséretet, amitől a gitárharmóniák egészen apró finomságai is szépen átjönnek. Ugyanakkor nagyfokú dinamizmus jellemzi a játékát, amit mindenféle trigger, és túlzott utómunka csak megölne. Leggio-ról hírlik egyébként, hogy betegesen megszállottja a hangszerének, képes egész napokat a próbateremben töltve molyolni azon.
Kedvenc dalom a lemezen a Northern Lights, aminek mikor elolvastam a szövegét, teljesen meglepődtem azon, hogy egy metál banda hogy tudja témának választani azt, hogy Amszterdamban milyen kellemesen sikerült ellazulniuk. Persze a sorok között olvasva számos mély célzást lehet kiérteni (talán ez az, amit hiányolok néhány mai magyar élvonalbeli 20-25 éve nyomuló „hevimetál csapatnál”… óóó…).
A tagok egyébként nagyon közeli barátok, igazi vicces, jókedvű, és közvetlen arcok, az allűrösség legkisebb jele sem látszik rajtuk. Ezt biztosan tudom pár ismerősömtől, akiknek sikerült már velük találkozni, beszélgetni.
1996 július elsején jelent meg ez a monolit a Bullet Proof Records gondozásában, majd 2004-ben a Metal Blade ismét kiadta az Into The Everflow-val és demófelvételekkel egyetemben. Két dalhoz is készült klip, az egyik a már említett Faded, a másik pedig a lemez talán egyetlen kevéssé érdekes dala, a My Grave. Producerként maga Dan Rock funkcionált. A híres Scott Burns volt a hangmérnök (a Cannibal Corpse, Deicide, Cynic, Obituary, Sepultura lemezeinél is jegyzik a nevét többek között).
Akik önmagukat progresszív metál fanoknak nevezik, azoknak ez egy kötelező mű, legfőképpen azért, mert számomra könnyebb feladat lehet meggyőzni őket arról, hogy manapság „progmetálnak” becézett bandák miért is nem progresszívek. Hát pont, azért, amiért a Psychotic Waltz az. Hihetetlen hangulat, egyedi hangzásvilág, és brilliáns, de nem fárasztó, nem öncélú játék a hangszereken, igazi zenei ínyenceknek.
Jó szórakozást!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.